Az életfa csonkított lombja

Tér-kép-idő címmel Trianon évtizedeit képbe fogalmazva életmű-kiállítással jelentkezett Vencsellei István debreceni fotóművész. A 75 éves alkotó előtt tisztelgő összegző tárlat kilencven alkotásban dolgozza fel az ország szétszakítása óta eltelt kilencven évet, benne a művész és családja sorsát az életfa jelképére építve.

Jól szerkesztett, világosan tagolt koncepció szerint építkezik a Vencsellei-életműkiállítás. A képek balról jobbra vezetik körbe a látogatót a művész életfáján a gyökerektől a törzsön át az ágakig, a lombkoronáig, beleszőve ebbe a jelképbe a Vencsellei család drámáját csakúgy, mint a magyarság sorstragédiáját, de a túlélésbe, felemelkedésbe vetett megingathatatlan hitét is.
Az első negyed címe Gyökerek, ebben korai, hatvanas évek közepéről, hetvenes évek elejéről származó munkák kaptak helyet. E művek igazi gyöngyszemek: egyszerre mutatják fel a fiatal művész puszta valóságábrázoláson messze túlmutató költői látásmódját és briliáns technikai tudását. Ebben a kettősségben átütő erővel jelenik meg a paraszti világ, annak arcokat barázdásra cserző, szigorú reális és mitikus költőisége. E páratlanul meggyőzően kibontott érzelem- és gondolatkört az anya alakjába fogalmazott életfaszimbólum lendíti tovább a következő képcsoport, a „törzs” felé. Ez a Hortobágy mellyéke címet viseli, s a szülőfalut, Fülöpöt is magában foglaló nyírségi–hajdúsági szülőföldet és a választott otthont, Debrecent fogalmazza képekbe. Innen bukkan fel a magyarság sorstragédiájának gondolata, belefeszül a hortobágyi kitelepítettekre emlékező keresztbe, amivel átvezeti a látogatót a pusztuló egészből, a paraszti világ letűnésének fájdalmából a másik, még nagyobb fájdalomig, Trianonig.
A kiállítás főfalát elfoglaló Trianon-képek az életfajelkép csonkított lombjának levelei, virágai. A szétszabdaltságban is elevenen lüktető magyar összetartozás élménye erdélyi templomokban, felvidéki kövekben, kárpátaljai zugokban, megfáradt arcokban bukkan fel, hogy aztán a Trianonnak emléket állító, Magyar fájdalom című allegorikus szobor kijózanítóan realisztikus fotójával és a szelmenci kapuoszlopok torzójával húzzon vissza a rideg valóságba. Addig azonban bekalandozzuk a művésszel Csíksomlyót és Kassát, Aradot, Kolozsvárt a Házsongárdi temetővel és Szojvát, megtudunk valami „vencselleiset” Adyról, Orbán Balázsról, Kós Károlyról és Tamási Áronról.
A kiállítás utolsó negyede, a Jövőépítők leginkább a beszédes háttérrel operál. Nagy Lászlóval, Wass Alberttel, Jókai Annával, Sütő Andrással, Tőkés Lászlóval, Böjte Csabával és Bölcskei Istvánnal üzeni a nemzeti értékek történelmi sorcsapásokon túlmutató összetartó elejét. A Bölcskei-portré esetében éppen azzal az életfával, amit a magyar reformátusság egységet kimondó alkotmánya elfogadása alkalmából állítottak néhány hete Debrecenben.
(Tér-kép-idő: Vencsellei István kiállítása, Debrecen, Kölcsey Központ, július 30-ig.)