Egy következmények nélküli ország

Az MSZP július 4-i kongresszusának „eredménye” után nyugodtan kijelenthetjük: a szocialisták olyanok, mint a Bourbonok. Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Húsz év alatt sem tanultak meg semmit a demokratikus politikai kultúrából, hiszen még csak fel sem fogták, hogy az európai normák szerint ha egy kormány többszörösen tönkretesz egy országot, akkor önmagától, külön felszólítás nélkül kell távoznia. De mivel a szocialista párt nem demokratákból áll, ezért nem távoznak.
Másfelől, semmit sem felejtettek, hiszen már évek óta hangoztatják, hogy szó sem lehet előre hozott választásokról. Nos, a hét végén nemhogy elfelejtették volna e nemes gondolatukat, hanem még ki is élezték azt. S ki más lehetett volna a kiélezés nagy mestere, mint a minden ízében posztkommunista és antidemokrata elnök asszonyuk – a koráról egy szót sem, mert mindjárt megtépi még megmaradt hajamat –, Lendvai Ildikó. Egyenesen azt jelentette ki, hogy a továbbiakban már hallani sem akar az előre hozott választásokról.
Ejnye, ejnye, kedves elnök asszony. Ezek szerint az előre hozott választások a szocialisták számára mégiscsak az ördögtől valók, s egész egyszerűen nem létezhet olyan politikai válsághelyzet Magyarországon, nem létezhet olyan pocsék és katasztrofális kormányzati teljesítmény, ami után e természetes korrekciós intézmény életbe léphetne? A diktatúrák jellemzője, hogy történjen bármi, a monolit egyeduralmat gyakorló hatalom mindig hatalmon marad és punktum. Egészen a radikális változásokig…
Nem történt más ezen a kongresszuson, mint hogy a mindent tudó és a posztkommunizmus velejét jó ismerő és magában hordozó Lendvai Ildikó jól odacsördített az övéi közé, s rájuk dörrentett: hát nem tudjátok, hogy mi az érdeketek? Ha pedig igen, akkor mindenki azonnal fogja be a száját és zárkózzon fel „partunk és allamunk” (a’ la Kádár) mögé. Nincs itt és nem is lehet nemzedéki meg semmilyen más kérdés, csak a százéves kommunista-szocialista szolidaritás, a zsákmányféltés -őrzés szolidaritása, a konspiráció, s a „vörös segély” mai, offshore-os változatai. Egyszóval a minden értéket elvesztett üresség, a semmi, de még mindig az összetartás, az egymásra kényszerítettek kénytelen-kelletlen összetartása.
Ez a politikai realitás ma Magyarországon, s ezért vegyük tudomásul: a szocialisták jövő tavaszig – tehát amíg csak lehet – foggal-körömmel maradni akarnak a hatalomban. Kérdés persze, hogy ha a szocialisták nem esnek szét, akkor mi teremtheti meg az előre hozott választás lehetőségét? Marad egyetlen forgatókönyv, mégpedig az SZDSZ totális széthullása, aminek elvileg lehet eredménye a Bajnai-kormánytól való elfordulásuk is.
Az SZDSZ szétesésének következményei azonban sokfélék lehetnek. Elvileg látszólag még egy ideig egyben maradhatnak – például egy semleges ember, Retkes vezetése alatt –, ami persze csak elodázása a felbomlásnak, de kitarthat a költségvetés elfogadásáig. (Lehet, hogy ez is az igazi cél.) Másfelől viszont, ha már a következő hetekben bekövetkezik a teljes széthullás, akkor bizony nagyon valószínű forgatókönyv, hogy a szokásos „köménymag” (Magyar, Pető, Kuncze, támogatva olyan értelmiségi gurukkal, mint Bauer, Konrád, Soros) beviszi a párt egyik részét az MDF-be, sőt, még az sem kizárt, hogy az MSZP-be. Ezt az utat persze Fodor, Gusztos s főként Gulyás aligha követik, viszont ez a kilenc-tíz parlamenti voks még mindig elegendő lehet az MSZP még tíz hónapig tartó hatalomfenntartásához.
(Ellenszolgáltatás természetesen biztosítva.) Ne feledjük ugyanis, hogy az SZDSZ említett nagy öregjei és főgurujai számára lényegében véve élethivatássá vált, hogy Magyarországon Orbán Viktor és a Fidesz ne kerülhessen hatalomra. Ezt igen befolyásos nemzetközi pénzügyi és politikai körök is elvárják tőlük, s ők – Pető, Magyar, a cinikussá lett Kuncze – ennek meg is kívánnak felelni. De történhet az SZDSZ széthullása máshogy is: nem teljesen kizárt, hogy mégis többségbe kerülnek azok, akik azt mondják, nem szabad a Bajnai-kormányt továbbra is fenntartani, mert éppen a szocialistákhoz való rendületlen ragaszkodás vitte a szakadék és a parlamenti küszöb szélére, sőt jóval utóbbi alá a szabad demokratákat. (S ebben természetesen igazuk lenne.) Ha ez megtörténne, akkor és abban az esetben lehetőség nyílhatna az ősz elején az előre hozott választások megtartására.
Érdemes röviden szemügyre vennünk még azt, hogy milyen változások történtek az EP-választás után az ellenzéki, avagy jobboldalon. A Fidesz tovább erősödött, de a közvélemény-kutatásokhoz képest mégsem akkora arányban, mint azt várni lehetett. Jelen pillanatban azt mondhatjuk, hogy ha semmi váratlan nem jön közbe a következő tíz hónapban a politikai életben – vagyis, ha a Fidesz nem követ el semmilyen égbekiáltó hibát –, akkor egyértelmű, hogy abszolút többséget szerez a következő választásokon, és kormányt alakíthat. Ezt azért mondhatjuk ki ilyen bátran, mert az országban újra, húsz év után ismét egy egyértelmű szocialistaellenes hangulat (Zeitgeist) alakult ki az országban, s egy ilyen, erősen rögzült, szinte zsigerivé, reflexszerűvé vált hangulat kitart legalább egy-két évig, szerencsés esetben jóval tovább is. Ezen már nem tud változtatni az sem, hogy mondjuk mégis Bajnai Gordon lesz a miniszterelnök-jelöltjük, vagy esetleg olyan, tehetségesnek látszó fiatal szocialista politikus, mint Botka László, a szegedi polgármester. Nem, mert már az emberek számon akarják kérni a szocialistákon az elmúlt évek borzalmas mélyrepülését, züllését, romlását, s ebben nem tágítanak.
Más kérdés az, hogy ugyanakkor afelől ne legyenek kétségeink: a szocialista szavazóbázis egy része vissza fog térni az MSZP-hez. Erre feltétlenül számítani kell. Mégpedig azért, mert a törzsszavazók, az érzelmi, zsigeri alapon szavazók, a volt MSZMP-tagok, a Kádár-korszak kedvezettjei az első kedvező hatásra visszatérnek szeretett pártjukhoz. Erre számítania kell a jobboldalnak, számítania kell a Fidesznek, mert ez elkerülhetetlen. Ezt a jelenséget úgy írhatjuk le, hogy amikor, mondjuk ősszel, a forint még mindig stabil lesz, s mondjuk fél százalékkal emelkedni fog a gazdasági növekedés, vagy egy százalékkal az export, s ezt a szocialisták nagy „rössel” fogják kommunikálni, akkor már nem is kell más a most valóban elbizonytalanodott törzsszavazóknak: nagy örömmel térnek majd vissza az őspártjukhoz. Mondván: lám, a mi pártunk mégiscsak képes a válságkezelésre, velük kijöhetünk a gödörből, szemben a Fidesszel, amelynek nincs is programja! (Azt persze totálisan elfelejtik, hogy a válságot szeretett pártjuk okozta, de hát jól ismerjük már a szocialista szavazókat…) Egyszóval, a szocialisták a 2010. tavaszi választásokra – ha akkor lesznek – feljöhetnek akár 20-25 százalékra is, s erre már most érdemes felkészülni és eszerint politizálni az ellenzéknek.
Másik kérdés a Fidesz és a Jobbik viszonya. Egyértelmű két dolog: egyfelől, hogy nemcsak a szocialistáktól, hanem a Fidesztől is vett el szavazatokat a Jobbik – s ezáltal politikai vetélytársává vált a Fidesznek –, másfelől, hogy a Jobbik megkerülhetetlen tényezővé vált, biztos, hogy bekerül a parlamentbe, bár most még nem lehet megmondani, milyen aránnyal. Ma még az öt-hét százaléktól a húsz százalékig mindent el tudok képzelni.
Tehát tény, hogy a Fidesznek tudomásul kell vennie a Jobbik létét, s innentől kezdve nem lehet úgy tenni, mintha nem is létezne. Szerintem az sem elegendő érvelés a Fidesz részéről, hogy a Jobbik az MSZP problémája, foglalkozzanak velük ők, hiszen együtt harcolnak hasonló beállítottságú szavazókért, s a pártversenyben a második helyért. Ebben sok igazság van, de nem a teljes igazság. Az is igazság ugyanis, hogy a Fidesz és a Jobbik közötti jobboldali szavazói területen is nagy az ingázás. Itt találhatók azok a nemzeti beállítottságú, radikális jobboldali szavazók, akik a nemzeti érdekek bátor, rossz kompromisszumoktól mentes védelmét, határozott külpolitikát, a nemzeti vagyon védelmét, a privatizációk leállítását, a határon túli magyarok érdekeinek határozott védelmét, a korrupcióval szembeni kíméletlen küzdelmet és végül, de nagyon nem utolsósorban a posztkommunista kormányzat következetes, törvény előtti elszámoltatását követelik. E szavazók sokszor elégedetlenek a Fidesz itt-ott nem elég határozott fellépéseivel, s éppen ezen oknál fogva nyitottá válnak a Jobbik politikájának követésére. Magyarul: ezen az oldalon is harc van a szavazatokért, s erre választ kell adni.
Megítélésem szerint az a legszerencsésebb, ha a jobboldalon mindkét párt megtalálja a maga arculatát az „élni és élni hagyni” szellemében, s akkor a szavazatok nem vesznek el. A közös pont pedig a nemzeti érdek kell hogy legyen. A Fidesznek el kell kerülnie azt a csapdát, amit az MSZP állít – bizony nem először – a párt elé. E csapda lényege ismét, hogy a szocialisták szerint a két „nagy” pártnak (ezzel eleve az MSZP is igyekszik magát „nagynak” beállítani, pedig már nem az, hanem középpárt) együtt kell működnie a „szélsőségekkel”, azaz a Jobbikkal szemben. A szocialisták a „szélsőségek elleni küzdelem” törésvonalát akarják középpontba állítani, s ezzel ismét, ki tudja, hányadszor elterelni a figyelmet azokról a bűnökről és gazemberségekről, amit ezzel az országgal szemben megengedtek maguknak. Ezt a szocialista logikát nem szabad elfogadni. Az igazi törésvonal Magyarországon a nemzeti érdekek következetes védelme és a nemzeti érdekek elhanyagolása, a nemzetköziség és kozmopolitizmus között van. Ezt kell kiemelten hangsúlyozni, ezen az alapon lehet egy új korszakot s egy második rendszerváltást kezdeni Magyarországon.
Vagyis: joggal lehet sok baja a Fidesznek a Jobbik időnkénti túlzott, megalapozatlan radikalizmusával, esetenkénti szélsőségességével, de vannak olyan nemzeti súlyú kérdések is, amelyekben nézethasonlóság mutatkozik a két párt között, a közös politikai ellenfél pedig adva van. A különbségek világos kimondása, illetve a közösen vállalható ügyek feltárása az, ami rendet vághat a nemzeti, vagy másképp a jobboldalon. A Jobbiknak viszont meg kell értenie és tudnia kell, hogy egy, az európai és nemzetközi környezetben kormányzásra készülő nemzeti beállítottságú néppárt – a Fidesz – nem működhet úgy, mint egy radikális nemzeti párt. Éppen ezért a Jobbiknak nem szabad meggondolatlanul a Fideszre törnie, nem várhat el tőle olyan radikalizmust, mint amit maga megtehet. Ez két szerep, két funkció, sok-sok vitával, konfliktussal, ellentéttel és egyezésekkel, soha nem feledve viszont, hogy nem egymást kell legyőzniük.
Nem, hanem a húsz év után is velünk élő, rothadó, züllött, minden értéket és erkölcsöt szétzúzó kádári posztkommunizmust. Ez az elsődleges feladat. Minden további vita és konfliktus utána jön.

A szerző politológus