Magyarországon 2006 őszén embereket kínoztak és emberekkel embertelenül bántak. Embereket kínoztak fogdákban és egyebek között akkor, amikor a Magyar Rádió udvarán verték az oda beterelt „foglyokat”. Emberekkel bántak embertelenül akkor, amikor ugyanezen időszakban az MSZP–SZDSZ-koalíció fogdmegjei látható kéjes örömmel rugdaltak össze magatehetetlen, földre került öreget vagy fiatal lányt.
Az Európai Unió a budapesti kínzások előtt semmit nem tett azért, hogy ez ne történhessen meg, és a budapesti kínzásokat követően semmit sem tett azért, hogy Magyarországon ugyanez többé ne fordulhasson elő. Vagyis nem tett eleget egyik fő emberjogi célkitűzésének, amelynek része, hogy megelőzze a kínzást, és hogy érvényesítse a kínzás áldozatainak kártérítési jogát.
Hazánkban képviselete van az Európai Uniónak. E képviseletnek kötelessége volt jelenteni, hogy Magyarországon ártatlan embereket kínoztak. Ne legyünk rosszindulatúak. Tételezzük fel e képviseletről, hogy kötelességének megfelelően jelentést írt Brüsszelbe e kínzásokról, de ott a dolgok a jelek szerint elakadtak.
A kínzás és rossz bánásmód teljes tilalmát az Európai Unió alapjogai chartájának 4. cikke így fogalmazza meg: „Senki nem kínozható, vagy nem tehető ki embertelen vagy őt megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek.” Az Európa Tanács emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelmére vonatkozó megállapodásának 3. cikke ugyanezt írja elő.
Az EU tagországai, mivel a strasbourgi Európa Tanácsnak is a tagjai, valamennyien ratifikálták A kínzás megakadályozását célzó európai egyezményt. Ez az egyezmény lehetővé teszi, hogy az Európai Bizottság meglátogassa azokat a helyeket, ahol embereket fogva tartanak.
De mi is a kínzás?
Az ENSZ kínzás elleni megállapodása a következőképpen határozza meg: „minden olyan cselekedet, amelynek révén valakinek szándékosan súlyos fizikai vagy szellemi fájdalmat vagy szenvedést okoznak azzal a céllal, hogy akár belőle, akár egy harmadik személyből információt vagy vallomást kényszerítsenek ki, vagy megbüntetnek valakit egy olyan cselekményért, amelyet ő vagy egy harmadik személy követett el, vagy pedig ennek elkövetésével vádolják; vagy őt vagy egy harmadik személyt megfélemlítenek vagy kényszerítenek…”
A rossz vagy embertelen bánásmód azt jelenti, hogy embereket szenvedésnek vagy fizikai fájdalomnak tesznek ki minden ok nélkül.
Saját állítása szerint az Európai Uniónak olyan politikát kell folytatnia, amely révén a kínzás és rossz bánásmód kérdését rendszeresen megvizsgálja harmadik országokkal folytatott politikai párbeszéde keretében.
Az Európai Unió vállalta azt is, hogy rávegye az államokat, írják alá a Kínzás elleni megállapodás opcionális jegyzőkönyvét. Ez a jegyzőkönyv lehetővé teszi egy olyan kiegészítő mechanizmus létrehozását, amelynek révén meg lehet látogatni a fogva tartás helyeit.
Magyarország ezt a jegyzőkönyvet nem írta alá.
Nem ártana, ha aláírná, noha egy diktatórikus hajlamú kormány esetében bármilyen nemzetközi szerződés, mint tapasztaltuk az utóbbi években, írott malaszt.
Most pedig egy lélektani kitérő.
Megfigyelhető, hogy az emberi jogok megsértésével vádolt demokráciák nemegyszer szinte még a diktatúráknál is érzékenyebben reagálnak. A példák tucatjait sorolhatjuk fel.
Arra is, hogy a demokráciák ilyen esetekben összezárnak.
Vajon ki tartja napirenden azt az irtózatos kegyetlenséggel – valamint központi és tartományi kormányzati segédlettel – végrehajtott tömeggyilkosságot, amelynek több mint kétezer indiai muzulmán esett áldozatául évekkel ezelőtt az indiai Gudzsarát államban?
És hányan olvastuk már Izrael feltétlen támogatóinak kétségbeesett sikolyait, amikor palesztin csecsemők és nők öldökléséről vagy börtönben tartott palesztin gyermekek kínzásáról esik szó, hogy miért nem inkább Dárfúrról vagy Tibetről beszélünk?
Először is: beszélünk. Másodszor: nem logikus érvelés-e az, hogy egy demokráciát eredményesebben lehet felszólítani a súlyos emberjogi visszaélések megszüntetésére vagy orvoslására, mint mondjuk egy szudáni vagy pekingi típusú diktatúrát, amelyeket a legkevésbé vagy igen kevéssé érdekelnek a külföldi rosszallások?
Hiszen egy önmagát demokráciának nevező és ezt a megjelölést elfogadó nemzetközi közösségnek elemi kötelessége a demokrácia egyik pillérének, a jog uralmának a tiszteletben tartása. A diktatúrák pedig éppen azért diktatúrák, mert fütyülnek a demokrácia alapértékeire. Azaz, logikusan gondolkodva, Gyurcsány Ferenc könnyebben bírható jobb belátásra, mint Omar Haszan Ahmed el-Besir elnök-tábornok Kartúmban, Szudán fővárosában. Akkor miért az utóbbira – és több tucat hasonló diktatúrára – igyekezett hatással lenni az Európai Unió tavaly is, noha vélhetően nagyobb eredménnyel befolyásolhatta volna a magyar kormányt úgy, hogy egy uniós országban a jövőben ne fordulhasson elő ismét polgárok kínzása vagy velük szemben tanúsított embertelen bánásmód?
Tavaly június 26-án az Európai Unió ünnepélyes nyilatkozatot adott ki a kínzás áldozatainak támogatására. Ebben Brüsszel ismét hangsúlyozta, hogy célja a kínzás megszüntetése az egész világon és a kínzás áldozatainak teljes rehabilitálása, valamint ismételten elítélt minden olyan törekvést, amely a kínzás és a rossz bánásmód egyéb formáinak legalizálására vagy engedélyezésére irányul.
Itt is milyen egyszerűen járhatna el Brüsszel, ha globális tekintetének pásztájába beleférnének a budapesti kínzások eddig még nem rehabilitált áldozatai!
A nyilatkozat megelégedéssel nyugtázta egyebek között azt is, hogy Guatemala is aláírta az opcionális jegyzőkönyvet. Guatemala igen, Magyarország viszont se nem írta alá, se nem ratifikálta a jegyzőkönyvet megszületése, 2006. június 22. óta.
Világszerte több országban tervezték, hogy az ENSZ kínzás elleni napján, június 26-án (a Magazin lapzártáját követően) a kínzás áldozataira emlékeznek, és arról tanácskoznak, hogy miként lehet a kínzás ellen fellépni és a túlélő áldozatokon segíteni. Hozzánk legközelebb, Zágrábban például tegnap, a beharangozott programok szerint, a horvátországi RTL naponta több alkalommal is sugárzott műsort e témában, a zágrábi egyetemen pedig a pszichológia szakos diákoknak tartottak előadást a téma szakértői.
Koppenhágában fotókiállítás nyílt a kínzás áldozatairól, és bemutatták öt megkínzott ember könyvbe foglalt történetét. A kötet címe: Bárcsak megöltek volna – helyette tönkretették azt az álmomat, hogy valami legyek az életben. (A „valami” nem elírás „valaki” helyett.)
A BBC, a brit közszolgálati adó globális felmérése szerint a világon az emberek többsége, 59 százaléka elveti a kínzást. Országokra lebontva Izraelben támogatták a legnagyobb arányban emberek megkínozását.
Alan M. Dershowitz, a Harvard egyetem neokonzervatív tanára – az Egyesült Államokban az antiszemitizmus elleni küzdelem egyik harcosa, aki Izrael bírálatában is következetesen antiszemita indítékokat fedez fel – úgy érvelt, a kínzás terroristagyanús emberek esetében nem ítélhető el, mert a belőlük kihúzható információ szükségessége erősebb a kínzás elleni morális és etikai érveknél.
Dershowitznak azonban a szakértők nem adnak igazat, ugyanis a kínzással kiszedett legtöbb információ használhatatlan, mivel az áldozatot az motiválja elsősorban, hogy ne kínozzák tovább.
Barack Obama elnöknek is az a véleménye, hogy a kínzás és a demokratikus berendezkedés összeegyeztethetetlen.
Mihelyt felesküdött, megszüntette a Bush-kormány kínzásbarát politikáját. Végrehajtási rendeletet adott ki, amely megtiltja minden amerikai kormányzati alkalmazottnak, hogy foglyokkal embertelenül bánjon. Egy másik rendeletével bezáratta a CIA titkos börtöneit, a „fekete lyukakat”, amelyeknek a hálózata Lengyelországtól Thaiföldig húzódott.
Ígéretet tett arra is, hogy bezárják a Kubában, a Guantánamói-öbölben lévő katonai börtönt is.
Június 23-án az Amnesty International, a világ legnagyobb emberjogi szervezetének brüsszeli tagozata a június 26-i, a kínzás elleni világnap alkalmából felhívta az Európai Unió soros elnökségét július elsejével átvevő svéd kormányt, hogy szálljon szembe a kínzás gyakorlatával. A nyilatkozat kifejti: az Európai Unió tagországai által elkövetett kínzások és emberjogsértések aláásták az unió hitelességét, hogy világszerte erőteljesen kiálljon a kínzás teljes tilalma mellett.
Uniós tagországok nyújtottak például segítséget a CIA-nak, vagy tettek úgy, mintha észre sem vették volna, hogy CIA-járatok repülnek át felségterületükön, a gépek gyomrában elrabolt embereket szállítva bérkínzásra harmadik országok felé. A CIA-nak nyújtott segítség kategóriájába tartozott az, hogy olyan információkat adtak az amerikai titkosszolgálatnak, amelyek révén a CIA embereket rabolt el és vetett alá kínzásnak, noha az elraboltak és megkínzottak közül többen uniós állampolgárok voltak.
Nem meglepő, írja az Amnesty International nyilatkozata, hogy harmadik országok most arra szólítják fel az EU-t, erősítse meg a kínzás teljes felszámolására irányuló elkötelezettségét, mielőtt őket szólítja fel arra, hogy szüntessék meg a kínzást és a rossz bánásmódot.
A londoni emberjogi szervezet szintén június 23-án A szavaktól a tettekig az emberi jogokban címmel útmutatást adott ki, amely a kínzás és a terrorizmus elleni küzdelem összeegyeztethetetlenségével foglalkozik.
Az „útmutató” is egyértelművé teszi, hogy az EU eddigi magatartása a kínzás terén kiáltó ellentétben áll az unió azon erőfeszítéseivel, hogy harmadik országokat akar rávenni az általuk elkövetett kínzások megállítására.
Az Európai Unió tizenegy oldal terjedelemben adott ki útmutatást arról, hogy milyen politikát folytat a harmadik országok irányában a kínzás és egyéb embertelen vagy lealacsonyító bánásmód, illetve büntetések terén.
Az ünnepélyes hangon megfogalmazott bevezetés így kezdődik: „Az Európai Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi és alapvető jogok tiszteletben tartása és a jog uralma elvein alapul. Ezen elveket mindegyik tagország osztja. Az emberi jogok iránti tisztelet az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik fő célja.”
A szövegben megtalálható ez a kitétel is: „Minden ország kötelessége, hogy a kínzás és rossz bánásmód valamennyi formájának feltétlen tilalmát betartsa.”
Ez tehát Magyarországra is vonatkozik, ahol az MSZP– SZDSZ-kormánykoalíció 2006 őszén kirívó módon sértette meg az Európai Unió egyik legfontosabb célját, és ingatta meg azt, amit az EU egyik „pillérének” vall.
Az Európai Unió ugyanakkor talán még a jogsértést elkövető budapesti kormánynál is galádabb módon járt el, amikor hallgatással fedezte azt, hogy Magyarországon magyar és uniós polgárokat kínoztak, és bántak el velük brutálisan.
A bűnösöket pedig még távcsővel sem kell keresni: Brüszszel tárgyalótermeiben megtalálhatók.
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
