Hajnali négykor csak a kakasok hisztérikus kukorékolása nyomja el a tenger morajlását; s az enyhe sós szélbe virágzó leanderek, parti pínealigetek és érett citromok illata vegyül. A sötét háttérből lassan kiváló hegyoldalban, a falusi mecset fölötti rádiótornyon a hullámzás ütemében villan föl egy piros jelzőlámpa, még följebb tüzek halovány fényét pillanthatjuk meg az erdő mélyén. A „lángoló sziklák”, azaz a Kiméra fölött pedig ott tornyosul a Toros-hegység egyik legnevezetesebb csúcsa, a 2365 méter magas Tahtali – ősi nevén Olimposz –, több ezer éves rengetegek, talán velük egykorú ösvények, nomád szállások és havasi legelők birodalma, amelyet az utolsó fűszálig átjár az antikvitás és a pásztorkodó törökség szelleme. A név kötelez.
Méregerős teát iszunk, alig ehető köleskását gyűrünk le indulás előtt, mert kalauzunk, a tengerparti Cirali falu ifjú panziósa szerint hegymászás előtt és alatt nem szabad sokat enni, nehogy elnehezüljünk, és az energia a gyomrunkban vesszen el. Iszmailnak igaza van: a jó nyolcórás kapaszkodás és ereszkedés alatt kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, mint hogy az elemózsiás zsákban kotorásszunk.
Hat órakor még alig van több hat foknál az Olimposz lankáin: jeges szélben, kitartóan emelkedő ösvényen küzdjük egyre feljebb magunkat. Elhagyott pásztorsátrak, itatóvályúk mellett visz az út, szélesebb irtáson éppen két férfi telepít kaptárokat – és bár mögöttünk lassan kinyílik az olimposzi öböl csipkés partvonala, mi mogorván és lomhán harcolunk önmagunkkal. Nem sokáig: a napkelte Csontváry-festményben talál. Ősöreg expresszionista erdőben, libanoni cédrusok végeláthatatlan sorfala között igyekszünk a csúcs felé, s Iszmail zihálva azt mondja, gyermekkorában még nyüzsögtek a vadméhek a több ezer éves fenyők odvában, a mézük pedig semmihez nem volt fogható – mára azonban megváltoztak az idők, megváltozott az időjárás is, és a mézelő vadméheknek nyomuk sincs errefelé. Amikor kiérünk a szeszélyesen csavart törzsű, villámsújtott fák világából, közvetlenül a csúcs alatt a török fiatalember büszkén mutat a hegy túloldalára, egy cédrusok keretezte kisebb rétre:
– Ott van a mi jajlánk (havasi szállásunk – M. G.), nyáron azon a környéken legeltetjük kecskéinket, juhainkat, teheneinket. Villany nincs, vizet a forrásból hozunk, és amikor a tengerparton negyven fok van, a jajlán vészeli át a család a forróságot – magyarázza.
Iszmail igazi hegyi ember és hamisítatlan partvidéki fickó egyszerre, mint korosztályának legtöbb tagja a Földközi-tenger üdülőfalvaiban. Ízig-vérig török: olthatatlanul büszke a modern Törökországra és az atatürki örökségre; kételyei vannak az európai uniós csatlakozással kapcsolatban, inkább hisz hazája természetes és független hídszerepében Ázsia és Európa között – egyszersmind megveti a szeparatista törekvéseket. Modern és világi ember, ugyanakkor a legerősebb paraszti hagyományok rabja. Szülei a legelőváltó jörük, azaz nomád életmódot folytatták a Toros-hegység jajláin, olyan csoport tagjaként, amelyiknél Bartók Béla is járt népzenét gyűjteni, magyar zenei párhuzamokat fölfedezni. De valóban megváltozott a világ: a jörükök egyre inkább gyökeret vertek a falvakban, Iszmail szülei méghozzá a lehető legszerencsésebb helyen: a hegyek közé zárt, kitűnő éghajlatú és lélegzetelállító szépségű, tengerparti Ciraliban, amelyet mi csak Allah virágoskertjének és gyümölcsösének nevezünk. A nomádok végső menedékként meghagyták jajláikat a cédrusligetek között, de citrom-, narancs- és gránátalma-ültetvényekkel hálózták be az örökké virágzó és termő cirali földeket. Fiaikat azonban magával ragadta a lendületesen fejlődő törökországi turizmus: a hagyománytisztelő, vallásos és paraszti-nomád szemléletű jörükök legújabb nemzedékei egyszerre kötődnek gyökereikhez, és ejtették rabul őket az utálva szeretett nyugati minták.
Kétórás gyürkőzés a törmelékmezőn, és másfél ezer méteres szintkülönbséget leküzdve valamivel dél előtt felérünk az Olimposz csúcsára. Ott rogyunk le, ahová a kábelvasút ontja a strandpapucsos, fürdőruhás orosz és német „hegymászókat”. Innen megcsodálhatók a Toros hófödte láncai és cédrussávjai – a fa „szülőhazájában”, Libanonban olyan kevés példány maradt meg, hogy a rezervátumokban szinte névről ismerik őket – és a kisebb-nagyobb öblök tucatjaival tagolt mediterrán partvidék, amely hajdan, a lükiai birodalom részeként, hódítók és portyázó kalózok tömegeit vonzotta. A hátunk mögött hagyott, 2365 méteres magasságba vezető hegyi ösvény is annak a remek turistaút-hálózatnak az egyik szakasza, amely Fethiyétől 500 kilométeres hosszúságban vezet Antalyáig.
El kell ismerni, Törökországnak nem csupán turisztikai infrastruktúrája fejlődik szédületes ütemben – esetenként talán túlságosan szédítően, hogy a természet és a műemléki környezet is bánhatja, lásd Pamukkale esetét –, de idegenforgalmi elképzelései is. Ahol egykor jörük nemzetségek legeltették állataikat, és ahol több ezer évig virágzottak magas társadalmi és művészi színvonalú birodalmak, városromok százait hagyva az utókorra, ott tíz évvel ezelőtt kormányzati irányítással létrehozták a „Lükiai utat” – a kulturális érdeklődésű természetjárók paradicsomaként. Vadleanderek dzsungelében eltemetett antik színházak, jó állapotban fennmaradt fürdők, tanácstermek, nemesi villák, kikötők, erődök, őrtornyok vagy a korai kereszténység műemlékei, például a myrai Szent Miklós, azaz a későbbi Mikulás tevékenységének színhelyei, tenger alá merült városok és sziklába vésett hatalmas temetők között vezet ez a jelzett út, amely egyesek szerint a világ tíz legjobb túrájának egyike.
Az ókori Lükia – mely Anatólia délnyugati részén feküdt – feladta a leckét görögöknek, perzsáknak, Nagy Sándornak, rómaiaknak és minden későbbi hódítónak: azon kevés nem hellén eredetű népcsoport uralta, amelyet a soviniszta görögök sem merészeltek barbárnak titulálni kultúrájuk és hadi jártasságuk ereje miatt. Politikai rendszerük, a városállamokat működőképesen demokratikus és föderatív egységbe fogó lükiai liga pedig olyan hatékony volt, hogy még az Egyesült Államok alkotmányának megszövegezői is a lükiai hatalomgyakorlást tanulmányozták. Szellemi hatásain túl pedig olyan épített emlékanyagot örökített a szerencsés törökökre gyönyörű mediterrán természeti környezetben, hogy aki egyszer rálép a Lükiai útra, annak nemigen akaródzik lelépni róla.
Visszaereszkedünk az Olimposz lábaihoz, hogy a következő napokban bejárjuk a közeli Olimposz városállamocskát, amely az erdő mélyén, a folyondárok és elvadult gyümölcsösök között éppen olyan, mint egy Indiana Jones-film díszlete; végigjárunk egy tizenöt kilométeres szakaszt, mely voltaképp időtlen idők óta használt öszvércsapás a vadrozmaringos rétek és píneákkal borított szakadékok között. Majd fölkaptatunk a Kimérához, ahol a mítosz szerint Bellerofontész legyőzte az oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú tűzokádó szörnyeteget – és ahol a föld mélyéről szivárgó gázoknak köszönhetően még ma is lángolnak a sziklák. Valószínűleg évek sem lennének elegendőek, hogy lelkiismeretesen végigjárjuk a Lükiai utat. S akkor még nem beszéltünk a közelben futó „Szent Pál ösvényről”.
origo.hu
Orbán Viktor: Magyar-román csúcs
