Újra Karpov–Kaszparov

Van, aki Bobby Fischerre esküszik, van, aki Garri Kaszparovra, megint mások azt állítják, a régi nagyok, Aljechin és Capablanca a mai napig felülmúlhatatlanok – lehetetlen megmondani, ki volt a sakktörténelem legkiválóbb játékosa. Ez alapján azzal fölösleges is lenne próbálkozni, hogy megnevezzük a valaha volt legcsodálatosabb játszmát. A legemlékezetesebb párharc viszont önmagától adódik: Anatolij Karpov és Kaszparov ötfelvonásos küzdelme. Hét év, öt páros mérkőzés, összesen száznegyvenhat játszma, végeredményben Kaszparov-győzelem. Akkori úgy hittük, a politikai felhangoktól sem mentes szellemi párbaj vérre megy, de lám, a sportág két óriása mától Valenciában ismét egymásnak feszül, de most már nem a világbajnoki cím a tét, még csak nem is feltétlenül az ellenfél legyőzése, sokkal inkább a hírverés, az emlékezet felélénkítése, s ne legyünk álszentek, némi jövedelemkiegészítés.
Az időpont nem véletlen: huszonöt éve ekkor – még ha nem is pontosan ezen a napon, hanem szeptember 19-én – kezdődött a két, akkor még így mondtuk, szovjet sakkozó csatája. (Első partijukat jóval korábban, 1975-ben játszották egymással.) A szerepeket előre kiosztották. Karpov a megfontolt stratéga, aki évente jó, ha egyszer-kétszer hibázik, Kaszparov a zseniális taktikus, aki nem ismer félelmet. S mivel Karpov, az akkor már nem is annyira ifjú komszomolista a párt embere volt, Kaszparov pedig fennhangon bírálta a rendszert, a páros meccs messze túlmutatott a sport keretein.
Az eredeti kiírás szerint az egyik fél hat győzelméig tartott a meccs úgy, hogy a döntetlenek nem számítanak. Karpov lehengerlően kezdett, az első tíz partiból négyet is (a 3.-at, a 6.-at, a 7.-et és a 9.-et) is megnyert, nagyon kevesen hittek a kihívó feltámadásában. S bár a 27. játszma után 5-0-ra elhúzott, megtört a címvédő lendülete. Kaszparov előbb szépített (32.), majd egyértelműen átvette a kezdeményezést, s győzött a 47. és 48. összecsapásban is. Florencio Campomanes, a FIDE akkori elnöke közbelépett. Bár már ekkor rásütötték, nem ezzel árulta el elfogultságát Karpov irányába. A világbajnokot szó szerint a végkimerülés kerülgette, s a sakk mégsem ökölvívás, ahol csak úgy be lehet dobni a törölközőt; a rossz szabályok azért vannak, hogy megváltoztassák őket. (A példának okáért a labdarúgó-világbajnoki döntőt is félbe lehet szakítani, ha a 80. percben az egyik csapatból hárman is összeesnek és eszméletüket vesztik.) Sokkal inkább az volt Campomanes bűne, hogy miután Kaszparov 13-11-re megnyerte a megismételt, immár 24 játszmában maximált finálét, különféle indokokra hivatkozva Karpovnak négy év alatt három visszavágási lehetőséget is biztosított. Aki egyikkel sem tudott élni.
Ám 1993-ban játék nélkül másodszor is világbajnok lett – 1975-ben Fischer nem állt ki ellene –, mert legyőzője, az angol Nigel Short elfogadta az időközben új szervezetet alapított Kaszparov kihívását, ezért megfosztották a címétől. Ez már egy új szakasz kezdete, egyben a jelen része, mert az egység a mai napig nem állt teljesen helyre. A főszereplők azonban már nem a régiek. A 46 éves Kaszparov négy éve visszavonult, s bár az 58 éves Karpov a mai napig rendszeresen indul tornákon, már nem tartozik a legjobbak közé. Kettejük újabb páros meccse, még ha a műfaj „csak” rapid és villámsakk, ma is közönségszórakoztató csemege.