E napokban az 1956-os forradalom és szabadságharc 53 évvel ezelőtti napjaira emlékeztünk-emlékezünk. De ez az emlékezés, azt hiszem, nem pusztán a szokványos főhajtás a forradalmárok, a pesti srácok, a vidéki városok felkelőinek emléke előtt. Amíg ugyanis augusztus 20-ra, vagy március 15-re immáron mint a múlt nagy és felemelő pillanataira emlékezünk, 1956 októberével egészen más a helyzet.
1956 ugyanis egészen egyszerűen nem zárult le. Úgy vélem, hogy ’56 jelen van napjainkban is, a múlt utolérte a jelent, illetve a jelen megérintette a múltat. Ezt az ünnepet évről évre megéljük – elég csak 2006. október 23-ra gondolnunk. Meggyőződésem egyébként, hogy előbb vagy utóbb ez a dátum is bekerül történelmünk tragikus napjai közé. Márpedig ha 1956 szelleme él és velünk van, akkor fontos felelevenítenünk a forradalom eredeti céljait.
Ezek négy pontban foglalhatók össze:
1. A nemzeti függetlenség, a szuverenitás kivívása.
2. A sztálinizmus megdöntésén keresztül a szabadság kivívása.
3. Szabad választások és többpártrendszer, ez által a demokrácia kivívása.
4. Állampolgári és dolgozói önkormányzás, részvétel a közügyek vitelében, a civil társadalom újjászerveződése.
Tegyük fel a kérdést: vajon mennyire valósultak meg ezek a célok napjainkra?
Nos, ha a fenti célokat összevetjük mai állapotainkkal, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a célok egyáltalán nem évültek el 53 évvel később sem, nem évültek el a rendszerváltásnak nevezett eseménysorozat után 20 évvel sem.
1. Menjük sorjában, s tegyük fel elsőként a kérdést: elértük, megvalósítottuk-e a teljes nemzeti szuverenitást, a függetlenséget? Tény, hogy a szovjet csapatok kivonultak hazánkból 1991. június 19-én, ám azóta sok minden marcangolja, tépkedi szuverenitásunkat, méghozzá kívülről és belülről egyaránt.
Kívülről azt tapasztaljuk, hogy bár nagy reményekkel léptünk be az Európai Unióba, ma már jól látjuk, hogy az EU veszélyes partner, mert gazdaságilag önző érdekeit követi, politikailag pedig képtelen az általa vallott értékek érvényesítésére és megvédésére. Utóbbira lásd a szabadságellenes szlovákiai nyelvtörvénnyel szembeni hezitálást, vagy éppen a cseh Klaus elnökkel a lisszaboni szerződés hatálybalépése érdekében létrehozott kompromisszumot, amely ismételten nem ítéli el az emberi jogokat lábbal tipró Benes-dekrétumokat.
Persze, szuverenitásunkat gyakran veszélyeztetik a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezetek is, mint Nemzetközi Világbank és Valutaalap, hiszen a saját szájuk íze szerinti neoliberális kormányzati gazdaságpolitikára igyekeznek kényszeríteni minket, ami döntően nem a mi nemzeti érdekeinket szolgálja. Ám külső szuverenitásunk védelme ennek ellenére sem reménytelen vállalkozás, ehhez azonban végre nemzeti, a nemzeti érdekeinket tűzzel-vassal védő kormányra van szükségünk.
S máris a lényeghez érkeztünk: szuverenitásunkat belülről talán még nagyobb veszély fenyegeti, mint kívülről. Ugyanis az elmúlt húsz év baloldali, posztkommunista kormányai folytatták és folytatják a kommunista diktatúrában évtizedeken keresztül megszokott, nagyhatalmakhoz dörgölődző, megalkuvó – mondhatnám durvábban is – külpolitikájukat. Hogyan is lehetnénk szuverén, magabízó nemzet olyan kormányok irányítása alatt, amelyek állandóan a nagyhatalmak kegyeit keresik, legyen az éppen a Szovjetunió, újabban Oroszország, az Egyesült Államok, az Európai Unió, a globális pénzügyi szervezetek vagy egyszerre mindegyik? Hogyan lehetnénk szuverének, ha lassan mindenki, még a szomszédjaink is belénk törölhetik a lábukat? S hogyan csinálhatnánk nemzeti külpolitikát, ha a határon túli magyarok érdekeinek védelme szinte lényegtelen kérdés a baloldali kormányzatok számára? Nemzeti kormány és nemzeti külpolitika nélkül nincs nemzeti szuverenitás, nincs nemzeti függetlenség, s nem teljesülnek 1956 céljai.
2. Másodszor: vajon teljes egészében kivívtuk-e a szabadságunkat 1989/90-ben? Látszólag talán igen, de valójában mégsem teljesen. Vajon érvényesül-e a szabadság egy olyan országban, ahol három évvel ezelőtt, éppen az ’56-os forradalom 50. évfordulójának napján a rendőrség, nyilvánvalóan a Gyurcsány-kormány utasítására megtámadta és leverte a békésen ünneplő tömeget? Vajon beszélhetünk-e szabadságról, amikor embereket hurcoltak meg ártatlanul, s még három évvel a menthetetlen rendőri fellépés után is alig születtek ártatlanokat felmentő és a valódi felelősöket elítélő bírói határozatok?
Persze, tudjuk: az is a szabadság egyik formája, hogy bárki szabadon aludhat a híd alatt. Ám ha az aktív szabadságjogok közül a politikai véleménynyilvánítás jogait, így a gyülekezési és véleménynyilvánítási jogot állandóan nyirbálják és korlátozzák, állandóan műveleti területeket hoznak létre és kordonokat emelnek mindenütt, ahol emberek megjelennek, nos, akkor nem beszélhetünk állampolgári, közéleti szabadságról.
3. Felelnünk kell arra is: megvalósult-e a harmadik cél, a szabad választások és a többpártrendszer, egyáltalán a demokrácia? Könnyen mondhatjuk erre: igen, ez a cél legalább megvalósult, öt szabad választáson vagyunk már túl. De azért ne siessük el a választ. Igaz, van többpártrendszerünk, vannak választások. De vajon a választásaink valóban demokratikusak-e? Kérdés, mennyire volt szabad a 2002-es választás, amikor Medgyessy Péterről csak a választások után derült ki és ismerte be, hogy a III/II-es osztály szt-tisztje volt a Kádár-diktatúrában – igaz, mint tudjuk, harcolt a KGB ellen. De még inkább: mennyire tekinthetjük demokratikusnak a 2006-os választásokat, amikor is – mint Gyurcsány bevallotta az őszödi beszédében – másfél éven keresztül hazudtak és hazudtak, folyamatosan becsapták és félrevezették a választókat? Demokratikus-e az a választás, amikor a kampányban a költségvetés és a gazdaság valós helyzetétől homlokegyenest eltérő képet festettek, nagy jólétről beszéltek, miközben már pontosan tudták, hogy nem a jólét a nagy, hanem a baj, hogy valójában óriási megszorító intézkedésekre készülnek?
Ma már nyilvánvalóan látszik, hogy a baloldali párt és kormány 2006-ban megsértette a közérdekű adatokhoz való hozzájutás alkotmányos és törvényi kötelezettségét, félrevezette a választókat, s így a 2006-os választást nem tekinthetjük demokratikus választásnak. Van viszont remény arra, hogy néhány hónapon belül egy szabad és demokratikus választással, legitim nemzeti kormánnyal új korszak kezdődjék Magyarországon, amely egy új alkotmánnyal, a demokratikus közélet megtisztításával, a formális demokrácia tartalmassá tételével végre megvalósítja az ’56-os célkitűzéseket.
4. Végül meg kell kérdeznünk: megvalósult-e az állampolgári részvétel a politikai folyamatokban, létezik-e civil társadalom, van-e munkavállalói beleszólás a vállalatok ügyeibe? A válasz sajnos egyértelmű és elszomorító. A munkavállalók jogai minimálisak, a multinacionális cégvezetésekkel szembeni kiszolgáltatottságuk megalázó és harmadik világbeli állapotokat idéz, a tisztességes, független szakszervezetek – köztük kiemelten a Munkástanácsok – kénytelenek szembenézni a még mindig túl erős posztkommunista szakszervezetek megalkuvó, a baloldali kormányokat kiszolgáló politikájával. Az állampolgárok pedig, ha tüntetnek vagy szervezkednek, sokszor éri őket fenyegetés az államhatalom részéről. Magyarországon európai mércével mérve is eltúlzott mértékű elitpolitizálás és az elitközélet alakult ki. A nép, a társadalom jelenleg pusztán hivatkozási alap, eszköz a politikai elit kezében. És ennyiben is még mindig benne maradtunk a Kádár-rendszerben, húsz év alatt semmit sem változott a társadalom kiszolgáltatottsága.
Ám – s most jön a jó hírem – ebben az évben végre valóban megindult valami. Sorra-rendre alakulnak vagy élednek fel Csipkerózsika-álmukból a civil szervezetek, s fogalmazzák meg követelményeiket az állammal, a hatalommal szemben, s a független szakszervezetek is aktívvá váltak. A civilek többsége immáron új korszakról, új rendszerváltás szükségességéről beszél, amelynek során Magyarországon elitdemokráciából részvételi, civil demokrácia alakul ki, amelyben a mindenkori hatalom és a civil szervezetek között kölcsönös párbeszéd alakítja és formálja ki egy leendő, sikeres Magyarország arculatát.
Mindezek alapján úgy vélem, Magyarországon olyan új korszakot kell kezdeni, ami egy öszszefüggő rendszerrel, mégpedig negyven év kádárizmussal és plusz húsz év posztkádárizmussal szakít. Vagyis, Orbán Viktor 1998-as szavait kicsit átalakítva, több kell, mint kormányváltás, de nem kevesebb, mint rendszerváltás!
Váltsuk valóra 1956 szellemét!
A szerző politológus
origo.hu
Budapesten is elindul az új ügyeleti rendszer – a változás a betegek érdekét szolgálja
