Elitdemokrácia helyett részvételi demokrácia a cél

A Civil Összefogás Fórum (CÖF) 2009. október 9-én – húsz évvel a rendszerváltásnak nevezett folyamat kezdete után – negyvenkét országosan ismert civil szervezettel közösen Társadalmi Kerekasztalt hozott létre, s egyben elfogadott egy új, a politika és a társadalom közötti viszonyt újraformáló, előzetes társadalmi szerződést.
E társadalmi szerződés a civil szervezetek, s talán joggal mondhatjuk, a civil társadalom jelentős részének alapvető elvárásait és feltételeit fogalmazza meg annak, hogy országunk, túljutva a válságokon, újra felfelé ívelő, erősödő, öntudatos és magabízó korszakába jusson. E pontok egyben elvárások a leendő nemzeti kormánnyal szemben, amelynek teljesülése esetén a szervezett civil társadalom kész és képes lesz arra, hogy a politikai hatalom által megvalósítandó célok mögé álljon, és segítse azok megvalósulását. Mindez egy teljesen új társadalmi működési módot eredményezhetne Magyarországon.
De mégis miért volt szükség arra, hogy Társadalmi Kerekasztalt hozzunk létre?
Ennek okai éppen az elmúlt húsz évben rejlenek, abban, hogy ez az időszak nem hozta meg a várt és remélt változásokat Magyarországon.
Először is, 1989–1990-ben féloldalas demokrácia alakult ki Magyarországon. Az akkori történelmi és politikai feltételek között a pártállami elit és az ellenzéki elitcsoportok körei a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon megállapodtak egy alkotmánymódosításban, amely lehetővé tette, hogy létrejöjjenek a demokratikus jogállam intézményi keretei Magyarországon. Ám tény, hogy mind a mai napig nem jött létre új alkotmány, 2009-ben még mindig az 1949. évi, kommunista korszakból származó alkotmány van érvényben. Ez pedig azért megdöbbentő, mert a kelet- és közép-európai, volt kommunista országok közül az egyetlen ország Magyarország, ahol nem iktattak törvénybe új alkotmányt. Látszólag ennek nincs túl nagy jelentősége, hiszen az 1949-es alkotmány szövege természetesen gyökeresen megváltozott, ám az a tény, hogy az új politikai és gazdasági rendszert nem alapozta és nem alapozza meg egy új alkotmány, szimbolikus és lélektani szempontból óriási hátrány, hiszen azt a látszatot kelti, mintha nem történt volna alapvető változás 1989–1990-ben.
Nem beszélve arról, hogy az akkori pártállami és ellenzéki elit is pontosan tudta, hogy 1989 nyarán nem lehet hosszú távra szóló, végérvényes szövegezésű alkotmányt megalkotni, hiszen még az első szabad választások is több hónapos, bizonytalan távolságban voltak. Ezért is fogalmaztak úgy a módosított alkotmány bevezetőjében, hogy: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”. Vagyis, ők is tudták azt, hogy egy, a demokratikus működést tartósan megalapozó, hosszú távra szóló alkotmányt az átmenet kemény küzdelmeiben nem lehet megalkotni, ehhez már egy szabadon választott parlamentre lesz szükség.
S valóban, az akkori alkotmánymódosítás az átmenet politikai feltételeit tükrözte vissza: 1989 nyarán–őszén még javában lehetett félni a szocialista-pártállami hatalom visszatérésétől, ezért olyan alkotmányos berendezkedést hoztak létre, amelyben a kormány és a kormányfő gyakorlatilag leválthatatlan, hatalma bebetonozott, a köztársasági elnök lényegében súlytalan, a parlament pedig képtelen a kormányzat valóságos ellenőrzésére. Ők is tudták, hogy egy stabilizálódott demokráciában ehhez képest másfajta, a hatalmi ágak közötti kölcsönös ellenőrzést ténylegesen megvalósító alkotmányos rendszerre lesz szükség.
S íme, 2009-et írunk, s még mindig nincs új alkotmányunk, amely a mindenkori kormányzati hatalom valóságos ellenőrzését tenné lehetővé. A Civil Összefogás Fórum szervezésében megalakult Társadalmi Kerekasztal minden tagja egyetértett abban, hogy húsz évvel a rendszerváltásnak nevezett esemény után új alkotmányra van szüksége Magyarországnak, amelyet egy új parlamenti többségnek kell megalkotnia, mégpedig a civil szervezetek és az állampolgárok aktív részvételével, s mindez így válna egy korszakváltás szimbolikus eseményévé.
Másodszor az is megállapítandó, hogy Magyarországon egy rossz hatékonyságú elitdemokrácia alakult ki, amely társadalmi bizalom hiányában és az állampolgárok részvétele nélkül működik. Éppen ezért korszakváltásra, paradigmaváltásra van szükség, amelynek során a megerősödött civil társadalomra alapozva intézményesített párbeszédes viszony alakul ki állam és társadalom, politikai hatalom és a szervezett állampolgári csoportok között, s elitdemokrácia helyett részvételi demokrácia jön létre Magyarországon. Mindezzel világosan jelezni akarjuk, hogy valójában egyetlen, formailag demokráciának nevezhető rendszer sem működhet sikeresen a társadalom, az állampolgárok támogató, aktív részvétele nélkül. A demokrácia az egyetlen olyan politikai rendszer, amely a népakaratot, a népszuverenitást tekinti léte és legitimációja alapjának. Márpedig, ha ez a népakarat csak négyévenként nyilvánulhat meg – akkor is manipulációk és félrevezetések által eltorzítva, lásd a 2002-es és 2006-os választást –, s a köztes időben nincs kiépített, intézményesített megjelenítése a civil akaratnak, akkor csak formális, s nem tartalmas demokráciáról beszélhetünk. Mindez nem azt jelenti, hogy a civil szerveződések kívánnák átvenni a hatalmat, a kormányzást, vagyis a társadalom nem kíván az állam helyébe lépni. Ám a 21. században arra van szükség, hogy állam és társadalom között párbeszédes viszony jöjjön létre, amelynek során a döntések kölcsönös megbeszélések, egyeztetések, érdekütköztetések intézményesített folyamatában formálódjanak ki.
Végül harmadszor, a Társadalmi Kerekasztalra azért is szükség van, mert az elmúlt években a kormányzás minden eddiginél élesebben szembe ment a közjóval, a közakarattal, a társadalom és az állampolgárok érdekeivel és értékeivel. Az utóbbi években kicsúcsosodott a társadalom nélküli kormányzás, döntéshozatal, végrehajtás, ezekben az években a társadalom, az állampolgárok pusztán eszközül szolgáltak az illegitimmé váló kormányzat elvadult reformcéljaihoz; megvalósult az a Bertold Brecht-i helyzet, amelyben a hatalom a legszívesebben leváltotta volna a népet, amely – úgymond – nem tudott felemelkedni a kormányzat által vallott neoliberális célokhoz. Az elmúlt években teljesen világossá vált, hogy e kormányzat képtelen a társadalommal való párbeszédre, képtelen arra, hogy szakítson a most éppen neoliberális színezetű megváltástudatával, képtelen egyenrangú viszonyok kialakítására állam és társadalom között. Mindennek következtében politikai, gazdasági és erkölcsi válság alakult ki Magyarországon, s a válság leküzdése immáron nem képzelhető el a civil társadalom, a civil szervezetek hatékony segítsége nélkül.
Éppen ezért a létrejött Társadalmi Kerekasztal – figyelembe véve a tényt, hogy közelednek a választások – immáron nem visszafelé tekint, hanem azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a leendő, legitim módon megválasztott kormányzattal kezdjen párbeszédbe, s elérje azt, hogy 2010-től egy teljesen új korszak kezdődjön Magyarországon, amely az érdekeket és a társadalomjobbító akaratokat a nemzeti felemelkedés szolgálatába tudja állítani.

A szerző politológus