Vissza a grundra!

A Pál utcai fiúkat olvasgatom, talán huszonötödször. Kell a kapaszkodó az embernek ebben a feneketlen világban. Értékek, jellemek kellenek, mert ebben speciel nagyon rosszul áll mostanában az emberiség. Nincsenek Bokáink, Nemecsekeink, becsületes embereink. Akkoriban még Áts Feriéket is lehetett szeretni. Most is lehetne.
Ez viszont itt az útonállók világa. Ismerősöm Hernád utcai bérlakásának folyosója olyan, mint egy kongó fegyház, telis-tele rácsokkal, zárakkal, lakatokkal. Világítás nincs a lépcsőházban. Furcsák lehettünk, amikor virággal beállítottunk hozzájuk egy didergős estén. Mekkora kontraszt. El kell menekülni ebből a ménkű városból, a civilizációból. De hová? Igazi paraszti élet már nincs. A tanyavilág bűntanyavilággá lett, ott is ölnek, rabolnak, erdőket lopnak, minden erről szól.
Délután megraktam a kályhát, és bekapcsoltam a televíziót, pedig voltaképpen nem szeretem. Csupa szélsőség jön át a képernyőn. Krimik, cukibabák, vetélkedők, show-műsorok, megmondó emberek egymás hegyén-hátán. Szerintem nem ezért találták ki annak idején. Mindenesetre az ember csak ül, és üveges szemmel nézi, ahelyett, hogy újra elővenné A Pál utcai fiúkat, és felmászna az édes grund valamelyik farakására. Onnét sokkal messzebbre látni…
Minél rosszabb a világ, annál jobban visszavágyunk a múltba. Kell a fogódzó. De az a furcsa, hogy az ember az idők során szép lassan leszokott a könyvről, hagyta, hogy elrabolja a technika.