Volt

Megélt két háborút, fölnevelt három gyermeket. Unokák, dédunokák buksiját simogatta, egyszerre volt anya, nagyi, dédi a hozzá tartozó hatalmas szívvel. Dolgozott, míg volt munkája, közben eltemette a férjét, korán megöregedett. A nagyszívűek korán öregszenek.
Horgolni, kötni nagyon szeretett. Az egész családot ő látta el pulóverrel, asztalterítővel, díszes ágytakaróval. Ha volt bánata – és volt –, beleöltötte a díszpárnákba, kihorgolta magából… Sokat mesélt, minden megmaradt a fejében, az évszámokat különösen szerette. Nem csak a nagycsalád dátumait tudta, tévedhetetlen volt a história adatözönében is. Lexikont tartott a fejében. Pest környéki falucskában született, a második háború már a főváros peremkerületében érte fiatalasszonyként, a két nagyobbik gyerek is itt született, miközben odakint égett a világ. Jó élete akkor senkinek sem volt, se polgárnak, se katonának, hát, még akinek a frontra vitték a férjét. Szomorú, tucatéletet élt mindenki, ő is. Nyugalom csak a föld alatt volt. Aztán mentek az évek, jöttek a ráncok, a rendszerek, az asszony – a néni – a virágos kis házikóból szomorú panelba költözött, amely az ember öregkorára valahogy már magán hordja a reménytelenséget. Ott már nem nyílnak a virágok, legfeljebb az apró cserepekben. Meg a szívekben, amíg a szív dobog…
Aztán egyszer annak is vége, mint ennek a bánatos esztendőnek. Szilveszter napján meghalt az édesanyám.