Százak gyűltek össze péntek este a Csokonai kamaraszínházában az ötvenes évek sematikus filmjei közül kiragyogó Fábry Zoltán-alkotás két színészzsenijének, Soós Imrének és Törőcsik Marinak a nevére. A korabeli fotókból rendezett kiállítást a színház egykori igazgatója, Bényei József nyitotta meg, felidézve, hogy politikai „közömbösségére” hivatkozva Soós röghöz volt kötve: hiába csinálta meg a kor legjobb filmjének legjobb főszerepét – a Körhinta Bíró Mátéját –, nem utazhatott Cannes-ba, és hiába alakította zseniálisan a Rómeót Debrecenben, nem volt helye sem a Magyar Színházi Találkozón, sem a moszkvai VIT-re utazó küldöttségben. Bényei a 27 évesen, tragikus körülmények között elhunyt művészre emlékezve úgy fogalmazott, senki sem árthat annyit egy tehetséges embernek, mint az irigy pályatársak.
A kiállításmegnyitót követően megkapóan őszinte beszélgetés következett Törőcsik Marival, aminek fonalát biztosan tartotta kézben Kozma András, teret engedve minden emléknek, gondolatnak és színnek, amit a színésznő jelenthet az őt rajongva tisztelő közönségnek. Ő pedig mesélt, őszintén, kendőzetlenül és tisztelettel Soós Imréről és mindazokról, akikkel összehozta a jó sorsa. Kritizált, de nem bántott, véleményt mondott, de nem ítélt el senkit. Örök színészként játszott, de nem hazudott. Mint mindig, most is tündérboszorkány volt a beszélgetés keretei által megszabott játéktérben: mindannyiunk anyja és dédelgetett gyermeke, akit, ahogyan ő megfogalmazta, a nemzet szeretete hozott vissza a halál torkából.
A színpad jobb oldalán óriási vászonról ragyog ránk Soós felejthetetlen mosolya, a bal oldalon asztal három székkel, ahol a feketébe öltözött asszony – a Nemzet Színésznője – csak Kozma András és Vidnyánszky Attila kifejezett kérésére hajlandó elfoglalni az őt megillető fő helyet. A kedves közjáték oldja a várakozás feszültségét, és Törőcsik beszélni kezd. – A színész a mindenkori jelenben él, élete egy pillanat. Soós Imrének ez a pillanat nagyon rövid volt, nekem nagyon hosszú. Ő született tehetség volt, mindent magával hozott és mindent ösztönösen tudott, nekem mindent meg kellett tanulni, rám vigyáztak azok, akiktől tanultam, én kaptam időt arra, hogy felnőjek és megérjek. Mindkettőnket sematikusan értelmezett parasztszínésznek könyveltek el, pedig egyikőnk sem volt az. Nekem Gellért Endre óriási lökést adott, amikor a betegágyához hívott, és azt mondta: „Jegyezze meg, maga nem parasztszínésznő, maga intellektuális színésznő.” Imrét nem engedték ki a skatulyából, a Körhinta és a Lúdas Matyi után iszonyúan rossz, sematikus filmekben rossz szerepeket kapott. Pedig nem volt egyarcú színész, mindent el tudott játszani. Született herceg volt, akit a kor felemésztett. Önégető alkat volt, aki rosszul viselte a ráerőltetett sémát, de nem volt öngyilkos alkat: nem hiszem, hogy önkezével vetett véget életének.
Aztán könnyedebb emlékek jönnek, például az, ahogyan Soóst felvették a főiskolára. – Messziről jött, sokgyermekes balmazújvárosi család gyermekeként, akiknek szemérmes makacsságára jellemző, hogy amikor felvételizni indult a főiskolára, nem kérdezte meg, merre kell menni. Begyalogolta egész Budapestet, s mire megérkezett, úgy feltörte a csizma a lábát, hogy lehúzta, és mezítláb állt a felvételi bizottság elé. Felvették. – meséli Törőcsik. Aztán azt is, hogyan járták Budapestet lokálról lokálra, s hogy Soós olyan eleganciával fizetett és adott borravalót, ahogyan egy Esterházy herceg sem. Újabb gondolatkör tolul elő, a színház és színészképzés mai világa. – Meggyőződésem, hogy ma Soóst nem vennék fel a főiskolára, sem engem. A felvételin a gyerekek most monológokat szavalnak, olyanokat, amiket az ember legfeljebb érett színészként tud jól megcsinálni. Amikor ott docens voltam, el is mondtam: azt kell megnézni, ahogyan valaki leül, megszólal, mozdul, néz: arra kell figyelni, ahogyan a tehetség megnyilvánulhat. Azt is mindig mondom: a művészképzés nem tömegoktatás, nem szabad, hogy pénz irányítsa. Nem szabad a fejkvótarendszerbe tenni a színészképzést, nem szabad ennyi embert felvenni, nem szabad a szakmát felhígítani.
Hallgatnánk még, de vége az estnek. Törőcsik vastaps kíséretében kimegy a színpadról. A közönség lassan elszivárog, még néhány tévéstáb interjút kér. Megkérdezem, mit gondol, Soós tragikus sorsában valóban nagy szerepe volt-e a pályatársak irigységének, ahogyan azt Bényei József néhány órával korábban mondta. Ő azonban nem vádol senkit, csak a kort, amely olyan kereteket szabott, amelyek Soós számára elviselhetetlenek voltak. Másik kérdésemre derűsebb a válasz, lehetséges, hogy a Szarvassá vált fiúk debreceni felújításának anyaszerepében újra színpadra lép.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter szagmintát vesz
