1849. október 10-én, négy nappal az aradi tábornokok kivégzése után a pesti Újépület melletti fapiacon, nagyjából ugyanott, ahol sortűz oltotta ki gróf Batthyány Lajos miniszterelnök életét, két frissen ácsolt bitófa várt a szabadságharc újabb mártírjaira. Báró Jeszenák János és Csány László emlékezete igaztalanul kevés figyelmet kapott az utókortól, holott – csinnadrattával végrehajtott kivégzésük is zord bizonyság erre – a nemzet legelejéhez tartoztak.
Jeszenák kormánybiztos (a felvidéki Esterházy János dédapja) utolsó szavait Székács József evangélikus püspök hagyta ránk: „Én nem magamat sajnálom, hanem Önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, önökre halálig tartó, 's a hazára örökös rabság vár.”
Csány, aki Batthyány Lajos után a legmagasabb rangú polgári vezető volt, akit Haynau kivégeztetett, már a reformdiétákon is részt vett, a harcok kezdetén a nemzetőrség egyik fő szervezője lett, majd teljhatalmú kormánybiztos, végül a Szemere-kabinet minisztere az összeomlásig.
(Unokaöccse, Püspöky Grácián honvéd tűzte ki elsőként a magyar lobogót a májusban bevett budai vár ormára.) Száműzhette volna magát, hogy mentse életét, nem tette. „Ő tudta – írta róla a kortárs Pálffy János –, hogy minden nagy és szent ügynek vértanúkra van szüksége.”
A bitó alatt csak ennyit szólt: „Hazámért ezt is szívesen!”
Mártíromságát Faludy György is megörökítette: „A miniszter, / bár hívták, maradt egyedül. / – Az Aldunán – szólt – mély a gázló, / s vénember már nem menekül. / Leszek bitófán harci zászló, / ha sorsom ezt így rótta ki –/ s habár magyar volt Csány László, / úgy halt meg, mint egy római.”
