Hogy a szikrából tűz legyen

Visszajött a kemény hideg, reggel jól megraktam az öreg cserépkályhát fával. Az akác ropogásában van valami végtelenül meghitt. Gáz is van a házban, de azt nemigen használom, piszok módon megemelték az árát. Meg aztán a tűznek varázsa van, gondolatokat ébreszt az emberben, csak nézed a lángokat, és emlékek jönnek elő, fiatalság, elmulasztott esélyek… Tüzet gyújtani nem könnyű. Hol a fa nem elég száraz, hol a gyújtós túlságosan vastag, hol kevés a huzat, hol sok. Az ember fél órát is el tud babrálni a tűzrakással, mire végre tartósan lángra kap az akác, és határozott pattogás jelzi, begyulladt. Ilyenkor már csak arra kell ügyelni, hogy a megfelelő időben rakjuk a lángokra az újabb hasábokat. A régi öregek tudták a tűzrakás fortélyait. Pillanatok alatt végeztek a hamuzással, kisujjnyi gyújtósokat varázsoltak, éppen elegendő újságpapírt raktak alájuk, megfelelő helyre tették a hasábfákat. Utána már egyetlen szál gyufával megtörtént a varázslat, lobogott a gyönyörű, táncoló láng.
A szívek meggyújtásához is érteni kell. Aki nem ismeri a varázsszavakat, amelyekből kipattan az életerős, hiteles szikra, abból sose lesz igazi tűzrakó. Nézem, mint kínlódnak politikusok, hogyan igyekeznek gondolataikkal lángra lobbantani bennünket. Ám a tűz meggyújtásához belső hitre is szükség van. És ezzel csak kevesen bírnak. A hamis gyújtogatók előbb-utóbb belevesznek a maguk kínlódta füstbe, elszállnak, csak a szag marad utánuk, azt meg minél előbb ki kell szellőztetni… A tűzgyújtáshoz nem csak kézügyesség kell, meg szónoki trükk – hit is.