Népi-urbánus ellentét – még mindig?

Vajon a népi-urbánus vita a rendszerváltás után húsz évvel még mindig befolyásolja-e politikai, közéleti és kulturális viszonyainkat, s ha igen, akkor hogyan hat demokráciánkra, nemzettudatunkra, közös gondjaink kezelésére?
Kiinduló állításom, hogy a népi-urbánus vita a rendszerváltás óta jelentős mértékben befolyásolta, formálta és formálja a magyar politikai tagoltságot, a pártok közötti, sőt a kormányzat-ellenzék viszonyt is. Történik ez annál is inkább, mert a rendszerváltás folyamatában a vita által leginkább érintett két párt, az MDF és az SZDSZ között dőlt el az első szabad választás kimenetele, az, hogy mely politikai tábor alakíthat kormányt. Az MDF a népi írók mozgalmából bontakozott ki, míg az SZDSZ a demokratikus ellenzékből, amelynek meghatározó képviselői egyértelműen az urbánus gondolkodásmódot vallották magukénak. A népi-urbánus gyökerű politikai-ideológai, és egyszerre kulturális ellentét ennek következtében a politikai megosztottság meghatározó faktora lett, annál is inkább, hogy az Antall József-féle konzervativizmussal együtt a népi oldal is kormányra került, míg az urbánus vonulat ellenzékbe, sőt, a legerősebb ellenzéki párt lett az SZDSZ; így az ellentét a hatalomért való küzdelem szintjére emelődött.
Ez a folyamat 1994-től, az MSZP–SZDSZ-koalíció megalakulásával, illetve a Fidesz konzervatív, jobboldali párttá válásával megváltozott. Ekkortól arról beszélhetünk, hogy a két baloldali párt immáron együtt vállalta fel az urbánusból ultraliberálissá vált szemléletet, továbbra is az SZDSZ politikai elitjének és értelmiségének irányításával, amihez az MSZP és holdudvara inkább csatlakozott, másképpen fogalmazva, tolerálta azt. A másik oldalon pedig a Fidesz a népi dimenzió helyébe markánsan a nemzeti szempontokat állította előtérbe.
A következőkben arra kell válaszolnunk: mi változott a népi-urbánus, avagy nemzeti-ultraliberális ellentét szempontjából 1989–1990-től napjainkig? Jómagam e tekintetben két tényezőt emelnék ki.
Először is, a nemzeti-ultraliberális törésvonal nemhogy feloldódott volna az elmúlt húsz évben, hanem behatolt a társadalom eresztékeibe is. Kezdetben, a rendszerváltás idején még úgy tűnt, hogy az MDF népi íróihoz, illetve az SZDSZ vezérkarához, az úgynevezett kemény maghoz kötődő népi-urbánus ellentét megmarad az értelmiségi elitcsoportok szintjén. Ám azzal, hogy a két párt került meghatározó pozíciókba az első szabad választások után, kiderült, hogy az ellentét politikai síkra emelkedik. Ám utána még arra lehetett gondolni, hogy a népi-urbánus vita csak a politikai mezőben érvényes konfliktus, ugyanakkor viszont a társadalom, az állampolgárok ebből mit sem értenek, s a civil társadalom fokozatos magára ébredésével, önszerveződésével párhuzamosan mintegy háttérbe szorul ez a megosztottság, hogy átadja a helyét pragmatikus, az emberek mindennapi gazdasági és szociális viszonyaihoz közelebb álló törésvonalaknak. Így többek között például a hagyományos bal-jobb ellentétnek, vagy a klaszszikus szociáldemokrata-konzervatív, szociáldemokrata-liberális konfliktusnak, amelyek Európában jól ismertek, s jól ismertek azok az intézményi mechanizmusok is – szakszervezetek, kamarák, tulajdonosi szervezetek, érdekegyeztető mechanizmusok stb. –, amelyek által e törésvonalak jól kezelhetők.
Azonban nem ez történt. Nem ez történt, mert a még nem létező civil társadalom az eltelt húsz év alatt egyáltalán nem tudta megszervezni önmagát, nem intézményesedett, nem hatolt be a politika világába. (E tekintetben talán az elmúlt hónapokban kezd valamilyen változás elindulni, kimenetele azonban bizonytalan.) Nem az történt, ami klasszikusan a nyugat-európai demokráciák kialakulásának időszakában – a XIX. század végén, a XX. század elején –, amelynek során a polgári és civil társadalom valóságos megosztottságai, törésvonalai alakították ki a politikai megosztottságot, a párttagoltágot és a közéletet, hanem sajátos módon a politika megosztottság hatolt be a társadalomba. Tegyük persze hozzá, régi hagyomány ez Magyarországon, ami egyben választóvonal a Nyugattól: nem a társadalom formálja a politikát és az államot, hanem az állam és a politika a társadalmat. (A nyugat-európai, illetve a közép- és a kelet-európai régiók eltéréseiről utalnék Szűcs Jenő és Bibó István klasszikus munkáira.) Elmondható tehát: elszálltak azok a kezdeti remények, amelyek abból indultak ki, hogy a népi-urbánus vita lassacskán európaizálódik, s átadja a helyét a konzervatív–liberális szembenállásnak, igazodva az európai ideológiai trendekhez. Vagyis egy alapvetően kulturális-értékrendi ellentét politikai-ideológiai ellentétbe fordul át, s ezáltal kezelhetővé válik. Nem ez történt, hanem az, hogy a népi-urbánus vita kulturális-értékrendi eredetét megőrizve, mint immáron nemzeti kontra ultraliberális konfliktus változott át politikai, pártpolitikai, sőt részben társadalmi törésvonallá.
S itt jutunk el a második mozzanatig. A népi-urbánus vita eredeti, kezdeti időszakában, tehát a XX. század húszas–harmincas éveiben elsősorban az ország modernizálásáról szólt, az elavult rendi viszonyok megszüntetéséről, a polgárosodás esélyeiről, ezen belül kitüntetetten a parasztság felemeléséről, a parasztpolgárosodásról. Erről írt az egyik oldalon Illyés Gyula, Féja Géza, Veres Péter, Németh László, a másik oldalon Ignotus Pál, Zsolt Béla, Fejtő Ferenc, Hatvany Lajos és mások. Vagyis valóságos társadalmi, szociológiai, gazdasági és szociális problémákról. Igaz, az indulatok már akkor is felizzottak az írások szintjén a „ki tartozik a nemzethez?” kérdése körül, ám mégis, a tárgy folyamatosan a polgárosodás mikéntje volt.
Ezzel szemben, nyolcvan-kilencven évvel később a népi-urbánus vita társadalmi-gazdasági háttere elkopott, s egyetlen megosztó szemléleti, értékrendi kérdés maradt a középpontban, ez pedig a nemzethez való viszony. A magyar politikai megosztottság egyik elsődleges kérdésévé vált az, hogy ki a nemzeti és ki a nem nemzeti. És éppen ezért vált a népi-urbánus vita nemzeti versus ultraliberális ellentétté. Már régen nem az a fontos, hogy egyik vagy másik oldalon van jelen több munkavállaló, munkáltató, tulajdonos, vállalkozó, közalkalmazott, mezőgazdasági vállalkozó, paraszt, értelmiségi és szakmunkás, hanem kizárólag az: ki a nemzeti és ki nem, ki képviseli hitelesen a nemzeti érdekeket, illetve ki árulja el azokat?
S talán mondanom sem kell, mindez életveszélyes, hiszen már önmagában mutatja, hogy Magyarországon nincs konszenzus a legalapvetőbb kérdésekben. Ugyanis a nyugat-európai tapasztalatok világosan mutatják, hogy egy demokrácia akkor konszolidálódik és stabilizálódik, ha a nemzet, a nemzeti érdek mint téma kikerül a politikai vitatémák, törésvonalak közül, mintegy fölé emelkedik azoknak. A békés, demokratikus versengés alapja az, hogy a mértékadó politikai ellenfelek kölcsönösen feltételezik egymásról, hogy nemzeti beállítottságúak, illetve, hogy betartják az alkotmányt és a demokratikus alapnormákat. Ha ez nincs meg, ha fennáll a kérdés, hogy vannak nemzetellenes, illetve vannak antidemokratikus, diktatórikus politikai pártok és erők, akkor konszolidált viszonyokról korántsem beszélhetünk, akkor valóban fennáll a szétszakadás, a polgárháború veszélye, lásd a Balkánt és Kelet-Európát, esetleg Afrikát.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a legkevésbé sem tartom egyformának a két politikai és világszemléleti tábor felelősségét a kialakult válsághelyzetért. Úgy vélem, hogy e húsz év során az urbánus, avagy ultraliberális tábor volt az, amelyik sokszorosan és mélyen sértette meg a demokrácia, a szabadság és a nemzet értékeit, különös tekintettel az utóbbi nyolc évre, amikor is e tábor a kormányzati hatalmat gyakorolta. Ebből fakadóan pedig a „béküljünk végre meg”, „egyezzünk ki”, vagy a „szeressük egymást, gyerekek” féle érvelések álságosak és hamisak. Ennél lényegesen egyszerűbb és a demokrácia szellemével egyezőbb megoldás, ha a politikai váltógazdálkodás lehetőséget teremt a másik oldalnak arra, hogy nemzet és demokrácia iránti elkötelezettségét bebizonyítsa.
Ami viszont újszerű – bár korántsem örvendetes –, hogy a vitában immáron megjelenik a vallási elem is, igaz, szűk, radikális-szélsőséges körökben. Oda jutottunk tehát, hogy bár a népi-urbánus vitán belül elsődleges szerepet játszik a ki a nemzeti, ki a nem nemzeti kérdése etnikai felhang nélkül, mégis behunynánk a szemünket, ha nem vennénk észre, hogy a vita etnikai, vallási vonulata nem tűnt el napjainkban sem. Ha ezt letagadnánk, elvennénk magunktól az esélyt, hogy valaha is – ahogy József Attila írta – rendezni tudjuk végre közös dolgainkat. Ebben a nagyon kényes kérdésben pusztán annyit hangsúlyoznék, hogy mindkét oldal radikálisainak, szélsőségeseinek hátrébb kellene húzódniuk.
Írásom címében feltettem a kérdést: népi-urbánus vita – még mindig? A válaszom pedig egyértelmű: igen, még mindig. S ez nem jó hír az országnak, mert amíg e vita ebben a formájában marad jelen a közéletünkben, addig egységes nemzetté sem tudunk válni, s nemzettudattal, nemzeti értékeinkkel kapcsolatos vitáinkban sem tudjuk a közös nevezőket megtalálni.

A szerző politológus