Papagájkór

Tévéműsor. A kedves betelefonálónak szómenése van. Azt panaszolja a műsorvezetőnek, hogy ő a múltkor mennyire fázott a Keleti pályaudvar várótermében, és ott, a patinás falak között mekkora kosz volt, ráadásul a vonat is késett. A tragikus eseménysort aztán még vagy tizenötször elmondja, nagyjából ugyanazokkal a szavakkal. A néző már réges-régen érti a történetet, ő azonban csak mondja, hogy a hideg így, a váróterem meg úgy… Ismerjük a típust, elviselhetetlen. Csak beszél és beszél, és mondja ugyanazt, ugyanúgy. Nagyjából tíz szót használ a história leírásához, ezeket váltogatja: „Képzelje el… És akkor azt képzelje el… És hideg volt, és azt képzelje el, hogy kosz is volt… El tudja ezt képzelni…?!”
Nézem a műsorvezető lassan liluló fejét (az enyém is lilul), figyelem, ahogyan egyre ernyedtebben próbál elköszönni a daráló papagájtól. De ez nem olyan egyszerű. Bólogat, hümmög, bátortalanul fel-felemeli a karját. De a papagáj csak rikácsol tovább. Az ember már várja a pillanatot, mikor borítja fel a riporter az asztalt, mikor dobja ki a stúdióból, esetleg mindjárt a képernyőn át az elszemtelenedett nimfa papagájjal együtt.
Röviden fogalmazni, beszélni, írni nehéz. Az emberek zöme nem is nagyon tud. A szómenés súlyos fogyatékosság, zárt osztályért kiált. Ha valaki tudatosan teszi, gonosz.