Ötödik evangélium

Dante Commediája, a magyarul Isteni színjáték címmel ismert mű szerencsénkre kiirthatatlan része hazai műveltségünknek. Két teljes fordítása született: Szász Károlyé becsületes mestermunka a XIX. századból, de Babits Mihályé a legértékesebbek közül való, aki a XX. század szenvedő magyarságának akkor közvetítette ezt az isteni ajándékot, amikor az istentávolság mélységébe zuhanó, a benne, körötte és ellenében felgyűlt szörnyűségekre döbbenő emberiségnek éppen a dantei túlvilági utazás realitásából sugárzó erőre volt szüksége, hogy erőt meríthessen a teremtett világ csodájából. A Babits-kortársak legfontosabb alkotásaikban mind a dantei látomás ujjmutatását követik: Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek megalkotásakor a személyiség hivatását végiggondolva, T. S. Eliot a Négy kvartett poézisének hittel telített átélésével, Ezra Pound zavarba ejtő életén túllépve az Énekek formálásával vagy Szabó Lőrinc a Tücsökzene életmeditációjában a hitetlen magány ellenpontját óhajtva, sejtve.
A hívő katolikus Babits Dante-könyvében, de fordításában is a költészettörténeti remek reprodukálására törekedett. A lelki zűrzavar harmóniába szervezését oldotta meg több évtizedes fordítói munkája során: „Hol itt, hol amott fogok bele, évek óta. S az utolsó évben elcsüggedt bennem a költő. Az irodalom csüggesztette el. Most Dante szikláiból várat építek lelkem köré. Megutáltatták velem szegény hangszeremet. Amikor hát olyat kellett mondanom, amit csak zenével lehet kimondani, Dante nagy százhúrú hárfájához nyúltam. És e hárfának volt húrja hangomra rezonálni.” Önmaga költészetét átrendezhette segítségével, és megkezdte a megváltását kiküzdeni akaró olvasó visszavezetését istenéhez. Ennek folytatásaként vártunk irodalmunkban újabb csodára, amikor Weöres Sándor metafizikai érzékenységével a szellemirtás éveinek ellenpontjaként belekezdett újabb Dante-fordításba. Nemcsak a költői teljesítményként jegyezhetőt reméltük hallani magyarul, hanem annak megismerését is, amit a hívők hagyománya mint az ötödik evangéliumot tart számon.
Pál József könyve számomra az el nem készült Weöres-féle fordítás beteljesítése, Dante művének spirituális átültetése. „A középkorban egyetlenegy jelentős, mai értelemben vett irodalmi mű született, amelyik maradéktalanul megfelelt a keresztény spirituális poétika minden lényeges elvárásának, ez a Commedia. Aquinói Tamás Summáinak, a gótikus katedrálisoknak és az ezer év alatt tökéletesített liturgiának (a szentmisének) méltó megfelelője a maga területén.” Dante Commediája, a poklot, purgatóriumot és paradicsomot a szellem és a szerelem (Vergilius és Beatrice) vezetésével bejáró költő látomása a világirodalom legnagyobb alkotásainak egyike.
A monográfia azzal teszi számomra átélhetővé Dante művét, hogy elmagyarázza, mit jelentett – és rádöbbent, mit jelenthet most az én számomra is – Dante realizmusa: a legnagyobb feladatot, az ítélet tapasztalatával együtt felmutatni a világ Isten által teremtett rendjét, érzékelhetővé tenni azt a képet, hogy milyenné lehet az ember, Isten képmása az élet küzdelmei során és után. Vergilius útmutatásait követően Beatrice tanítja meg Dantét a realista módszerre, amely az ember végső lényegét mutatja fel, ahogyan használta jó és rossz közötti választási képességét, ahogyan befejezetté teszi saját magát. Bemutatja – mondjam így – feltámadáskori képmását, létezésének egyetlen igazán hiteles ábrázatát. A monográfia szerzőjének találó jellemzésével: „amiként belekövült az örökkévalóságba”.
Pál József könyve nemcsak tudósan tájékoztató monográfia, hanem a teremtett világ megértéséhez vezérlő kalauz is: „Dante bátor, magasba törő programja joggal bír vonzerővel most is azok számára, akik, akár tudattalanul, megcsömörlöttek az ösztönvilága hálójába kötözött ember mai realitásának látásától. Lelkünk mélyén hisszük, hogy a bűnt büntetés követi: az viszont, hogy ez hol és mikor következik be, még a teológusok szerint is másodlagos kérdés… Ez egyáltalán nem érinti a hitet.” Dante csodálatosan versbe szedett személyes „túlvilági” útja egyben a teremtett világ látomása, melynek igazi szerzője maga a Teremtő. A szűk időbe zárt mai olvasónak – éppúgy, mint Dante valahai kortársainak – örömét az a felismerés adhatja, hogy részesül abból, ami rajta kívüli, általános és az ő esetleges helyzetéhez képest örök. A körülötte széthulló világ eseményességében élő ember késztetést kaphat általa, hogy ne csak önmagának legyen hasznára, hanem másoknak is. Hiszen nemcsak a maga, hanem a hazája és az egész világ számára született.
(Pál József: Dante – Szó, szimbólum, realizmus a középkorban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 4980 forint)