Jordi Pujol történelmi napot választott ahhoz, hogy újra a gyengülő katalán autonómia-, vagyis már inkább függetlenségi törekvésekre irányítsa a figyelmet. 1981. február 23-án ugyanis a spanyol csendőrök és katonák sikertelen államcsínyt hajtottak végre Madridban, mert elégedetlenek voltak a Franco-diktatúra (1939– 1975) utáni úgynevezett spanyol átmenettel. Pujol nem puccsra biztatott. Ehelyett inkább arra kívánta felhívni a figyelmet, ha a katalán szocialistáknak (PSC) van saját frakciójuk, akkor nem köti őket a Madridban kormányzó spanyol szocialisták frakciófegyelme, és zsaroló potenciálhoz jutnak. Mégpedig olyan helyzetben, amikor a hat éve kisebbségben kormányzó, és most a gazdasági válság és a soros uniós elnökség miatt is rendkívül szorult helyzetbe került spanyol szocialistáknak (PSOE) égetően fontos minden egyes szavazat a jobboldali Néppárt (PP) esetleges visszatérése ellen is. Tehát nemcsak jobban megbecsülnék az ő 23 képviselőjüket, hanem minden szavazáskor előállhatnak a katalán érdekeknek is megfelelő új követelésekkel is.
Pujol másik szándéka e javaslattal, hogy nagyobb részvételre ösztökélje 80 katalóniai település lakosait a nem ügydöntő, vasárnap tartandó függetlenségi népszavazáson. Másrészt így talán kilendítene a holtpontról egy másik olyan ügyet, amely szorosan öszszefügg a katalán önrendelkezési törekvésekkel. A spanyol alkotmánybíróság több mint három éve húzza az időt a négy éve Madridban is elfogadott, életbe lépett és jelentősen kibővített katalán statútum ügyében, amelyet a PP azonnal megfellebbezett. A Néppárt szerint ugyanis a katalánok belecsempésztek számos olyan fogalmat – a Madridban riasztóan hangzó katalán nemzet szót – és cikkelyt, amely ellentétes az 1978-ban elfogadott, és ebből a szempontból azóta is változatlan spanyol alkotmánnyal.
Amolyan róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzet alakult ki. A kormányzó szocialistáknak azért kényelmes a helyzet, mert arra számítanak, hogy a válság most inkább a madridi kormány kezére játszik, végül elpárolog a katalánok függetlenedési lelkesedése, és minden marad a régiben. Ha mégsem, akkor tartalékban van még egy ütőkártya. A 350 fős madridi alsóházban a szocialista (169), illetve a néppárti (154) frakció együttes elsöprő többségével kényelmesen megakadályoz minden nekik nem megfelelő függetlenségi javaslatot.
Pedig az új alkotmány 1978-as elfogadása után minden olyan szépen kezdődött. A történelmi tartományok, köztük a katalánok is végre megkapták az autonómiát. Pujol türelmesen erősítette az autonómia jogköreit, és várt a további bővítésekhez kedvező alkalomra. Érdekes módon először éppen a 90-es évek gazdasági válsága hozta el ezt a lehetőséget. 1993-tól két koalíciós – az utolsó szocialista és az első néppárti – kormányban is helyet kapott, és mind a kétszer nagyon megkérte a támogatás árát. De a 2003 óta kormányzó hárompárti baloldali koalíció mintha mindent el akarna rontani, amit eddig Pujol felépített négy mandátuma alatt, hiszen a türelmetlen nyelvpolitikával megbontották az eddig a spanyol–katalán együttélésre épített autonómia rendszerét. A jelek szerint a katalán politika korelnöke a Spanyolországot is több mint két éve sújtó új gazdasági válságot szeretné ismét kihasználni, hogy visszavegye a vezető szerepet a katalán pártok között az önrendelkezésért folytatott versenyben. Négy éve pártja, a CiU mentette meg a statútum bővítését a csúfos kudarctól. Ha nem köt egyezséget a madridi kormánnyal, akkor ma az eddig is rendkívül tág jogkörökön kívül Katalónia nem kap adóhivatalt, nem tarthat meg még több adót, és nem rendezték volna a spanyolok történelmi adósságát sem.
origo.hu
Napi balfék: Itt van Magyar Péter üzenete a nézőknek!
