Megtört, de tiszta tekintetű anya ül a gyermeke sorsáról döntő román hivatalnok előtt. A gyámügyes kérdez, az anya mesél. Meséje olyan, amilyennek lennie kell: hétmérföldes, bátorságpróbás, infernális és csodás. A realista keretbe ágyazott történet százezernyi kelet-európai lány élettöredékein alapszik, a lányok útja – ma is, itt, a szemünk előtt – a Kárpátoktól az Atlanti-óceánig vezet. Az idillikus nincstelenségből a fantasztikus kivitelű bordélyokig. A probléma valós, mindennapos, de Hajdu Szabolcsot nem a már sokszor dokumentált tragédia hajtja, hanem a kitalált történet, az álmodott élet, a vegytiszta mese. Ami nélkül a valóság elviselhetetlen lenne.
A Török-Illyés Orsolya által megformált prostituált karakterét több találkozás alapján gyúrta öszsze a rendező, a kiindulási pont a kusturicai Erdély, cigányok, románok és magyarok színes, harsány, piszkos káosza, a vásári mutatványosok, ügyeskedők, csodavárók közege. Ebből az egyébként nagyon is életszagú világból keveredik el a lány – ártatlanul, a saját apja hibájából – Liverpool pokolian steril luxusbordélyába, ahol a test csak szexuális segédeszköz, semmi más. A címadó Bibliothéque Pascal ennek a civilizációs infernónak a szimbóluma. A testpiacok állandó jelenléte az emberiség történetében jól ismert, egyszerre jelenik meg bennük a szeretetéhség és a kéjvágy, az elegancia és a mocsok, az áhítás és a megalázás. Túlélni mindezt csak ébren álmodva lehet. Csak a fantázia nyújt menedéket annak, akit jelmezben erőszakolnak meg nap mint nap. Ha úgy vesszük, a film főhőse szerencsét próbál. Tékozló lányként tér haza – de legalább életben van. És a gyermekét akarja. Gyermeke különleges lény, ha álmodik, a körülötte lévők látják, amint álmai kivetülnek a térbe. Csakúgy, ahogy a gyámügyes a megtört anya fantáziavilágát.
Hajdu Szabolcs filmje Pálfi György Taxidermiájának erőteljes belső világát idézi. Részben a brutalitásról mesél, mégis melegen fénylik, hosszan ragyog. Mélyen rögzülő képei nehezen felejthetők. Nem véletlenül kezdtem a fantázia diadalával: bár a főhős megjárja a poklot, s megküzd a gonosszal, a valóságba – a keretbe – visszatérve mégis úgy mesél kislányának, mintha mi sem történt volna. A Bibliothéque Pascal nemcsak a szuggesztív képi világ, a Hajdura jellemző forma miatt tökéletes, hanem azért, mert hisz a mesében, abban, hogy a mese mindig minden helyzetben megoldást jelent, óv, gyógyít, boldoggá tesz. Aki hisz a mesében, talán elnyerheti a királykisasszonyt és a király fele birodalmát – jelen esetben a saját kislányát. Az anya távozik a hivatalból. A gyámügyes diktál, a gépírónő írja a végzést. A gyámügyes az indokolásban a „benyomásaira” hivatkozik. A gépírónő szája sarkában egy alig látható, egészen picike mosoly bujkál, de abban a mosolyban akkora boldogság és hála van, mint a legnagyobb, legőszintébb ölelésekben.
(Bibliothéque Pascal, színes, német–magyar filmdráma, 105 perc, 2010. Rendező: Hajdu Szabolcs. Forgalmazó: Szuez Film Kft.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
