Alumíniumlant

A költészet napja visz ki bennünket a temetőbe, hogy fejet hajtsunk azok előtt, akiknek a magyar nyelv zengését köszönhetjük. Széchenyi mondatát ízlelgetjük: „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg múltját, nézd meg a temetőjét.” A sírkert valóban árulkodó. Itt leplezetlenül van jelen minden gesztus, amely az élőktől érkezik.

Mikszáth Kálmán egyszerű gránit síremléke előtt állunk. Az író gyermekeivel együtt nyugszik itt. Egyikük a négyéves korában elhunyt Jánoska. Még nem övezik koszorúk a sírt, hiszen csak május 28-án lesz száz esztendeje, hogy néhány nappal a halála előtt, negyvenéves írói jubileumán így fejezte be beszédét a Vigadó nagytermében: „méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak végre egy boldog embert”. Május 28. virágerdőt hoz majd a sírhantra – így képzelem. Az utókor hálás – reménykedem.

A Petőfi család nyughelyén idézi a kilenc évvel ezelőtti eseményeket Radnainé Fogarasi Katalin, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság főtitkára:
– A Megamorv bizottság DNS-mintát akart venni Petőfi Sándor édesanyjától, hogy bebizonyítsa: a Barguzinban talált csontváz a költő földi maradványa. De végig ellenálltunk, és nem adtuk ki az engedélyt. Abban az időben Jókai Anna írónő volt az elnökünk, és ő is azon az állásponton volt, hogy kegyeletsértő dolog ilyen szándék előtt meghajolni.
– Én viszont azt hajtogattam, mert nagy nyomásnak voltunk kitéve – jegyzi meg Szakály Sándor történész, a kegyeleti bizottság tagja –, hogy tegyünk próbát, legyen DNS-vizsgálat, és akkor ki fog derülni a szélhámosság.
– Akkor meg azt találták volna ki – teszi hozzá Tóth Vilmos történész, a bizottság munkatársa –, hogy manipulálták a vizsgálatot… A Petőfi család tagjai – Petrovics István, Hrúz Mária, Petőfi István, Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán – egyébként 1908 óta nyugszanak közös sírban.
– Elült a téma?
– Hála istennek, igen – kapom a választ Fogarasi Katalintól.
A Petőfi-legendák egy része azt a hitet melengette, hogy Petőfi túlélte a segesvári ütközetet. 1877-ben kelt szárnyra, hogy a költő szibériai ólombányában raboskodik. A közvéleményt foglalkoztató eset Mikszáth két elbeszélésében is felbukkan. De a segesvári kutatások idején is megjelent egy elbeszélése A Petőfi-keresők címmel, amelyben abbeli kételyének adott hangot, hogy megtalálják-e a költő földi maradványait. A nagy feltűnést keltő akció 1885-ben futott zátonyra. Érdekesség, hogy a Fővárosi Lapok híradásában ez jelent meg: „Jókai kijelentette, hogy az ásatások megkezdésekor jelen akar lenni a segesvári csatamezőn, mert ő rögtön rá fog ismerni Petőfi koponyájára.” Escher Károly tökéletesen restaurált Petőfi-portréjának ismeretében valószínűleg így is lett volna.
Újabb állomásunk a Jókai-emlékmű. Az író úgy rendelkezett, hogy sírhantján ne legyen semmi a fejfán kívül. Ezt úgy oldották meg a tervezők, hogy stílusosan körbeépítették a sírt. A monumentális emlékmű a főút köröndjén lezár egy szakaszt. Jókai első fejfája házának szemöldökfájából készült, de ez már sajnos nincs meg.
– Családja is ezen a helyen nyugszik? – faggatom Tóth Vilmost.
– Nem – feleli. – Jókai egyedül fekszik a sírban. Feleségének családja megütközött azon, hogy a 75 éves író Laborfalvi Róza halála után húszéves színésznőt vett el feleségül, és attól kezdve gyűlölték. Úgyhogy sem a Feszty-, sem a Laborfalvi-rokonságból nincs itt senki. A temető más helyén nyugszanak. Második felesége, Nagy Bella pedig a második világháború kitörésekor Londonba költözött, és ott is halt meg.
„Ha a zseni meghal, sírján dudva és barátok nőnek” – írta Szabó Dezső Ady Endrével kapcsolatban, aki Jókaival átellenben porlad. Az ő sírján mindig van virág. Lehet zimankós tél, zöldellő tavasz, perzselő nyár vagy kopár ősz, elképzelhetetlen a síremlék egy-egy szál vörös rózsa nélkül.
– A barka is arra figyelmeztet – mondja Szakály Sándor –, hogy nemrég járhattak itt.
– Boldog vagy boldogtalan asszonyok rózsái – igazítom meg az egyik szálat.
– Jön egy szépasszony, és kidobja az előző szépasszony virágját… – jegyzi meg Szakály, és valószínűleg igaza van.
„A környező népek íróit olvasom – írta Németh László –: azok ismerték Adyt, s ismertek minket is. Az ő véleményük nyomán könnyű elképzelnem, hogy egyszer az emberiség is így fog ránk mutatni: »Ezek azok, akik Adykat kaptak, s azontúl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük.«”
– Ady előneve diósadi volt, ami nincs rajta az emlékművön – mondja Tóth Vilmos. – Büszke volt rá. Összevesztek a barátaival a bejgli miatt, és kijelentette, hogy neki a diós bejgli kell, tudniillik ő diósadi. Jókaival ellentétben egyébként az édesanyja és a testvére nyugszik még a sírban. Lédát is ide temették a Kerepesi úti temetőbe, de ő egyedül van, József Attila közelében.
Majd elsétálunk előtte is. Hatalmas tégla alakú kőtömb jelzi a sírját. Rajta Ady néhány sora Az asszony jussából: „Hirdetni fogod szent, nagy jussát / A volt nőnek. // Hirdetni fogod: te akartad / S mindent, mi történt, te akartál / S hogy nálam is hatalmasabb vagy / S a Halálnál.” A fejfa mögött ágaskodó, egytövű bokor.

Milyen sokszor írják le, hangzik el: „Kerepesi temető”, pedig a sírkert ilyetén emlegetése téves. Amikor 1849-ben megnyitották a temetőt, még nem volt itt úthálózat. A Duna vonalától számított utolsó pesti épület a Rókus-kórház volt. Viszont Kerepes község felé vitt egy országút, ezért az újonnan létesült sírkertet Kerepesi úti (melletti) temetőként kezdték emlegetni. Ha XIX. századi gyászjelentéseket olvasunk, a Kerepesi úti temető megjelöléssel találkozunk. A XX. században terjedt el, és használatos a mai napig – helytelenül –, a „Kerepesi temető” elnevezés. A kerepesi temető ugyanis Kerepesen van. A mai Fiumei utat, ahol a sírkert található, korábban, 1817-ben Liniengrabennak (Árokvonalnak vagy Városároknak), majd Friedhofstrassénak hívták (az 1840-es évek végén), de nevezték Köztemető útnak is (1874).
Móricz Zsigmond sírján piros-fehér-zöld koszorúcska van és egy szál fehér szegfű. A mellszobor körül az író regényalakjait felvonultató fríz: Nyilas Misi, Rózsa Sándor és a többiek. Ők addig élnek, amíg lesz magyar irodalom. Kettővel odébb Babits Mihály és Török Sophie nyughelye, a sokat emlegetett versidézettel: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” Szívet melengető a budai cisztercita Szent Imre Gimnázium diákjainak koszorúja és fehér szalagja. Kötelezővé kellene tenni a középiskolás irodalmi sétákat ebben a sírkertben! A Móricz- és Babits-síremlék mögött Szabó Lőrinc fából készült emlékműve, amelyet „becsomagolt” a család, védendő a tél viszontagságaitól.
A nemzeti panteon létesítésének igényét már gróf Széchenyi István felvetette 1841-ben A kelet népe részleteként, majd két év múlva önálló kötetben is Üdvlelde címmel. Romantikus lelke valahol a budai hegyekben képzelte el az „üdvleldét”. Aztán a Kerepesi úti temető kezdett ilyen szerepet betölteni. 1867 és 1910 között épültek fel a nagy mauzóleumok (Ganz, Batthyány, Deák és utoljára Kossuth sírépítménye), valamint a szecessziós árkádsor.
– A XX. század első évtizedeiben volt egy nagy felszámolási hullám a temetőben – mondja Tóth Vilmos –, és a hírességek nagy részét díszparcellákba csoportosították. Hasonló felszámolás követte ezt az 1960–70-es években, amikor a kommunista hatalom megpróbálta legitimálni a nemzeti sírkertet, és meghatározták a fenntartható sírok körét, majd nekiálltak kiszórni a többi síremléket. Sokakat a családjuk temettetett át más temetőkbe, főként a Farkasrétre.
– Így aztán egy sor kiváló ember máshová került, vagy egyáltalán nem maradt sírjele – állapítja meg Szakály Sándor.
– Még mindig sok a jeltelen sír – informál Fogarasi Katalin. – Bizottságunk egyik fő törekvése, hogy pénzt szerezzen a megjelölésükhöz, ami vagy jelképes tábla elhelyezésével, vagy új síremlék felállításával valósulhat meg. Sajnálatos módon az utóbbi években a költségvetésünk nem ad lehetőséget ilyen jellegű feladatok elvégzésére, a támogatás kiszámíthatatlan, eseti jellegű.
Gyönyörű platánsor vezet Kosztolányi Dezső sírjához. A fák még csupaszak, és kissé hátradőlve nyitnak utat a sétálóknak. A költő születésének 125. évfordulóját ünnepeltük a minap, éppen ezért szomorú látvány fogad: az ünnepnek ugyanis semmi nyoma! Koszorúkat vártam, írószövetség, iskolák, minisztérium, egyéb intézmények koszorúját, és találtam két elszáradt fehér szegfűt és három elszáradt piros rózsát. A modern vonalú síremléken régi, viharvert nemzetiszínű szalag. „Bírjuk mi is, ha ők kibírják” – szól Kosztolányi sírfelirata (Ének a semmiről). Keresem a dörgő hang s a szégyen szavait. Az írásban rejlő erőt – de nem találom. Nem a kegyeleti bizottság feladata az emlékezés, jóllehet néha kezdeményezi az évfordulós ünnepek megtartását, de létezik például nemzeti évfordulók titkársága is. Minden időknek megvannak a szégyenfoltjai.
A fal mellett, a temető végén nyúlik el a 41-es parcella. Valamikor közparcella volt, mostanában díszsírhelyeket adományoznak ezen a helyen. Fogarasi Katalin szerint azonban a közelmúltig szörnyű állapotok uralkodtak itt.
– Amikor megalakult a bizottságunk, és kiadtuk első könyvünket a sírkertről, Radnóti Miklós sírja nem kerülhetett be, mert a bozóterdő miatt megközelíteni sem volt egyszerű – emlékezik a főtitkár asszony.
– Meddig tartott ez az állapot?
– Még így volt 2001-ben!
Ismeretes, hogy a költő holttestét 1944. november elején az abdai tömegsírban hantolták el, amelyet 1946. június végén tártak fel. Innen vitték át földi maradványait a győri zsidó temetőbe. Harmadjára 1946. augusztus 14-én temették a Kerepesi úti sírkert 41-2-44. számú sírhelyére.
– Radnóti sírját 2002-ben hozattuk rendbe – folytatja Fogarasi Katalin. – Özvegye nem adott engedélyt arra, hogy másik síremléket állítsunk, így maradt egyszerűségében. Még a félkörben meghúzódó borostyánkoszorúhoz is ragaszkodott, amely mára már kiterebélyesedett. Az a kompromisszum született, hogy rendbe tehettük a sír környékét. Tavaly, a Radnóti-év nyitányaként szép megemlékezést tartottunk a sírnál a Radnóti Miklós Gyakorlóiskola és Gimnázium diákjaival együtt, de a hivatalosság – a meghívók dacára – nem volt jelen.
Néhány lépésre a Nem tudhatom költőjének végső nyughelyétől, közvetlenül a fal mellett a Vörösmarty család sírboltja magasodik. A napokban készült el az újjáépített kripta, amelyet a kegyeleti bizottság állíttatott helyre.
– Borzalmas állapotban volt a sírbolt – mondja a főtitkár asszony. – Az állam nagy nehezen biztosított 40 milliós összeget, s ennek köszönhető számos sír felújítása.
Itt nyugszik a költő felesége, Csajághy Laura, továbbá fia, Béla és lánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona, Deák Ferenc gyámlánya. „Szerelmedért / Eltépett lelkemet / Istentől újra visszakérném, / Dicsőbb erénnyel ékesítném / S örömmel nyújtanám neked / Szerelmedért” – mormolom a költő Laurához írt versének utolsó sorait, amelyet még a gimnáziumi padsorban tanultam meg. „Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk” – olvasható a húsz év után helyreállított sírfelirat.
– Miért nincs itt maga Vörösmarty? – fordulok Tóth Vilmoshoz.
– Nem tudom megmondani – tárja szét a karját. – Amikor 1855-ben meghalt, abban a sírboltban temették el, ahol most is nyugszik, a Fiumei úti oldalon, a fal mellett. Ott fejezzük be a sétánkat. Később, amikor meghalt a felesége és a gyermekei, nem a költő mellé temették őket, jóllehet megvolt erre a lehetőség. Vörösmarty Ilona férje, Széll Kálmán, az egykori miniszterelnök sem ebben a temetőben nyugszik, hanem a Vas megyei Táplánszentkereszten.
Tóth Vilmos megemlíti, hogy némely prospektus és temetőről szóló írás rendszeresen ismételgeti, hogy a Fiumei úti sírkert első neves halottja Vörösmarty Mihály volt, pedig tévednek a szerzők.
– Ha csak az általános iskolai névkánont nézzük – mondja –, akkor is említhetünk legalább két hírességet, akiket előtte temettek ide: Egressy Bénit és Garay Jánost.
Megtudom, hogy a (virtuális) nemzeti sírkertben nagyon sok volt az áttemetés, ahogy minden európai nagyvárosi temetőben. Például a bécsi Zentralfriedhofban, amelyet 1874-ben nyitottak meg. Garay Jánost sem a jelenlegi helyén temették el először, jóllehet a sírján eredeti a kő, kivéve rajta a lantot, amelyet néhányszor már elloptak, és mindig pótolni kellett. De legutóbb bronz helyett alumíniumból készült a hangszer, amelyet a költő „pengetett”.

A József Attila-emlékév kezdetén, vagyis 2005 elején merült fel újfent, hogy méltó síremléket kellene állítani a költőnek. És a sokadik pályázat eredményeképpen született meg az a pályamű, amelyet a család is elfogadott.
– El sem tudja képzelni – emeli fel a hangját Fogarasi Katalin –, hogy milyen botrányos művek születtek, giccshalmazok tömkelege, mígnem sikerült kiválasztania a grémiumnak egyet.
Nagy, lezárt tér elülső részén található a családi sír, és jóval hátrább, a végén magasodik egy fémoszlop, rajta a költő utolsó verse, az Íme, hát megleltem hazámat című. József Attila földi maradványait Balatonszárszóról 1942-ben helyezték át a Kerepesi úti temetőbe. Édesanyját, Pőcze Borbálát ezután temettette ide a család a Rákoskeresztúri új köztemetőből. A költő csontjait azonban erőszakkal, a család akarata ellenére átvitték a munkásmozgalmi panteonba, amely 1959-re készült el. Nővérének, József Jolánnak is néhány parcellával odébb volt a sírja. Végül 1994-ben egyesítették a családot, és a költő visszakerült az édesanyjához. Itt pihen még Makai Péter díszlet- és jelmeztervező, rendező és a 2004-ben elhunyt kisebbik nővér, József Etelka is.
– A 35-ös parcella, ahol a József család is nyugszik, soha nem volt díszparcella – világosít fel Tóth Vilmos. – Amikor aztán a hatvanas-hetvenes években a temető háromnegyed részét ki kellett üríteni, bizonyos sírok megmaradtak, mások azonban nem. És akkor lett szellős ez a parcella. De itt is mindenütt sírok vannak a felszín alatt. Nem tettek mást, csak kidobták a fenntartásra nem javasolt sírköveket, és elhengerelték a talajt.
Arany János gyönyörű bronzszarkofágja mellett visz el az utunk. Mögötte a Margitszigetről áttelepített két hatalmas tölgy védi és óvja. Felesége, László fia és Piroska unokája fekszik még a sírban. Melengeti a szívet a sok nemzetiszín szalag és zászlócska. Igaz, nemrégen volt március 15-e. Vörösmarty sírján a Flór Ferenc Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium papírzászlói. Jó ezekkel a zászlókkal búcsú