Fények és árnyak a Belvárosban

A Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út mindkét oldalát lakatra zárt boltbejáratok, bedeszkázott, plakátokkal beragasztott, piszkos üvegű kirakatok szegélyezik. Azelőtt téli estén is sétálgattak az emberek, kirakatot néztek, betértek valahová egy kávéra, süteményre, italra

Március 26-án este tízkor találkoztunk a tavasszal a Kazinczy utcában. Váratta magát az idén, többször is lemondta a randevút, inkább a síelőkhöz, alkalmi hómunkásokhoz volt kegyes. Aztán eljött végre, mint eddig minden esztendőben. Esti könyvbemutatónk végeztével kis társaságunk átballagott a Rákóczi úti könyváruházból a régi zsidónegyed túlfelén lévő kocsmába. Bizony mondom, a Kazinczy utca este szemernyivel sem sötétebb, mint a főváros nemrég még első számú vásárlóutcája. A Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út mindkét oldalát lakatra zárt boltbejáratok, bedeszkázott, plakátokkal beragasztott, piszkos üvegű kirakatok szegélyezik. Azelőtt téli estén is sétálgattak az emberek, kirakatot néztek, betértek valahová egy kávéra, süteményre, italra, most egy-két reménytelen kukabúvár turkál a járdára kitett szemétben. Valamikor százezrek álltak itt kalapot levéve, Kossuth Lajos és a nagyságos fejedelem halottashintójának tisztelegve, a „pesti Mariahilfer Strasse” most az autópályák belvároson átvezető szakasza.
Befordulva a régi pesti zsidóvárosba egyből életre lelünk és kelünk. A hirtelen tavaszira fordult időjárás előcsalta odúikból az embereket, élénk a mozgás a Kazinczy utcában, úgy látszik, díszburkolat nélkül is lehet sétálgatni, ha van miért. Az első kétszáz méteren mindjárt öt, pofás ivó-evőhely nyitott ajtaja hívogat, hely is akad, vendégek is ülnek bent. Kicsivel tovább kalapos emberek rajzanak ki a százéves ortodox zsinagógából a szombat beköszöntének hírével, a kivilágított épülettömb kóser étterme előtt ünneplőbe öltözött, kisgyermekes családok gyülekeznek vacsorához. A szépen renovált műemlék szomszédságában olyan rémisztő romhalmazok feketéllenek, mintha az 1943-ban felperzselt varsói gettó maradványait látnánk. A különbség a kettő közt, hogy a lengyelek utóbb rendbe tették, ami kevés megmenthető volt az ottani stetlből, nálunk a szocialista nemtörődömség és a kapitalista lakásbiznisz áldozatává lett az értékes, eklektikus épületkincs és városkép.
Az egykori kenukirály, Wichmann nevéről ismert kocsmában sem nyomaszt a magány, egy csikkhajításnyira tőle, a Király utcába kiérve pedig egyszeriben egy igazi város péntek esti életének közepén találjuk magunkat. Ez az utca egykor a legszebb és legfontosabb volt a Rákóczi és a Sugár (később Andrássy) út között, villamos járt, Krúdy lakott benne. Nehéz, teherautós-benzingőzös évtizedek után a járműmentesutca-programtól reméltek újra lelket lehelni belé. Mintha sikerült volna, pezseg az élet a fényárban úszó, csupa üveg falú evő-ivókban. (Nem tudom másnak nevezni az új keletű, trendi vendéglátóhelyet, ami nem kocsma, nem söröző, nem borozó, nem étterem, nem kávéház és nem presszó. Bisztró, ahogy Fábry nevezi? Az ezer bisztró országa lettünk!) Az utcán lévők életkora húsz körül mozog, a nyárias melegben és a jótékony műfényben minden és mindenki szépnek látszik. Csak lenézni nem szabad, a nemrég megcsinált díszburkolat máris besüppedt, törött-repedt kövezet, felbontott lapok, a befejezetlenség és gyors lelakottság zavaros jelei. És fölfelé se nézz, a sötétségbe nyíló, XIX. század eleji kapualjak sorát kétemeletes, késő barokk műemlék palota töri meg, klasszikus homlokzatát rendbe tették, ámde élettelen ablakai olyanok, mint a vak ember szemei. Vajon kié lehet? Csak nem ez is a „Potemkin hercegé”, mint a pesti Belváros legtöbb, utcadíszletként szolgáló épülete?
A Király utca és Károly körút sarkán lévő élelmiszer-áruházban tudják, mitől döglik a légy, éjjel is nyitva tartanak. Megérkezett a tavasz, nyáriasra vetkőzött fiatalok állnak sorban a vásárlókosárért. Buli van az utcán, csoportokban őgyelegnek, üldögélnek az üzlet körül – csakis ötven méteren belül – a fogyasztók, bennszülöttek és külföldiek vegyesen, a kezükben sörös, tömény italos palackokkal, cigivel. Igazi kocsmahangulat, remek nemzetközi társaság – mínusz a vendéglős haszna, a pincér munkabére meg a jatt, a közterület-felügyelőség ilyenkor az igazak álmát alussza.
Szemközt a Madách térrel a sötétség az úr. Húsz év lázas semmittevésének egyetlen – csakis nappal – látható eredménye a lebontott üzletsor helyén kialakított park. Tudva, hogy mennyi pénzt számoltak el rá, talán a legdrágább a világon a maga nemében és minőségében, kivált, ha bontottutcakő-depónak tekintjük, ami valójában. Még jó, hogy nem kapott díszkivilágítást, így az a sáros, gazos autóparkoló-telep is csak nappal látható mögötte, amelyik a fővárosháza udvaraként szerepel a Budapest-útikönyvekben.
Szép ellenben az egykori Adria Biztosító hófehér palotája az oldalán lévő szobrokkal, az evangélikus templom és Deák Ferenc utca páratlan oldalán kicsinosított, art deco jellegű házsor. A térnek e szeglete kulturáltabb keretet nyújt az éjszakai életnek, mint az aluljáró túlsó végén lévő, öt plusz egy csillagos szálloda vendégköre, és a biztonsága is határt szab a bacchanáliának. A kispénzű mulatni vágyók tehát az Erzsébet téri park fái alá mennek, megosztva a padokat, a bio utcabútorokat és mellékhelyiségeket a „hotel milliárd csillag” lakóival. Itt is látni jól öltözött fiatalokat, angolul csevegő, visongó lányok villányi csúcsbort kortyolnak a palackból, mellettük egymásnak támasztott biciklik. A mindenüvé szétszórt, fűben heverő üres üvegek betétdíjából biztosan futja a parklakók másnapi kosztjára.
A tér nyugati szélén, az V. kerületi önkormányzattal szemközt az új belvárosi főutca elkészült kőburkolata fehérlik. A kemény tél hosszúra nyújtotta a fagyszünetet, karácsony környékén leállt a munka a belvárosi sétálóutca-projekt mentén. Egy jelentős részét nemrégiben átadták, egyelőre folytatódik a sétányok építése, ha közben el nem költötték a pénzt másra.
A kilencvenes években a Váci utca boldogabbik felével megkezdett, majd a Ráday utcával folytatott sétálóutcásítás beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket. Csak így tovább tehát, ez a helyes út, amin tovább kell haladni! Különben Magyarország fővárosát előbb-utóbb egészen elborítja a füst, a korom és a benzingőz, belepi a kátrány, a gumipor és a szenny, mint egykor Pompejit a hamu és a láva.
A Hild tér környékét sokadszor bontják szét, amióta megcsinálták a kerítéssel védett mintajátszóterét – ezzel jár a tervszerűtlen városépítés, -fejlesztés –, most az új térburkolat és a hozzá tartozó közművek, kábelek miatt van széttúrva a járda. A József Attila utca két oldalán magasodó négy-öt emeletes paloták – néhányat még Hild József tervezett az 1810-es években – túlélték a világháborút, a békeidők évtizedeit azonban nem. Szinte mind üresen áll, a falaikat por lepi, ablakaik üresen, reményveszve néznek a semmibe. A páratlan oldalon végig futó fedett árkádsor eddig minden próbálkozásnak ellenállt, hogy életet leheljenek belé. Hiába rendezték be szép, drága boltokkal, az emberek legfeljebb szükségből járnak oda… Kinek van kedve bűzben, mocsokban, zajban sétálgatni, shoppingolni, a Budát a másik autópályával összekötő úttest szélén?
Prága jutott eszembe a József Attila utca láttán, annak a történelmi Óvárosa volt ilyen elhagyott, lepusztult, aládúcolt-bedeszkázott, sötét és szomorú az 1970-es években, mint amilyen most a pesti Belváros nagy része. De meg kell nézni, hogyan fest most Prága, húsz évvel a szocializmus halála után!
Elsétáltam a Gresham-palotához, bementem a kovácsoltvas pávás kapun át a mesésen újjávarázsolt átriumába, ami szintén évtizedekig várta, hogy végül pár éve újjászülethessen.
Mindig van remény, főleg tavasz idején.