Az állami támogatás esetlegessége és kiszámíthatatlansága miatt az utóbbi időszakban két-három évet is várniuk kell a látássérült embereknek a vakvezető kutyákra. Pedig ezek az állatok önállóságot, függetlenséget jelentenek a számukra, megkönnyítik és biztonságosabbá teszik a közlekedésüket. Kevésbé lesznek kiszolgáltatottak és kirekesztettek.
A külföldön jó hírnévnek örvendő magyar vakvezető kutyákhoz csak a magyar vakok nem jutnak hozzá. Az ok igencsak prózai: nincs kétmillió forintjuk erre, a civil szervezetek pedig nem kapnak annyi támogatást, hogy az fedezze a kiképzés költségeit.
A látássérülteket segítő kutyák oktatásával harminc éve foglalkozó Vasteleky-Einbeck Péter, a Somlai Angyalka Alapítvány kuratóriumának elnöke szerint az állami támogatás szórványos, esetleges, és gyakran csak a képzés után kapják meg, ráadásul a legjobb esetben sem elegendő a folyamatos és biztonságos munkához. A szociális tárcától nyert pályázati támogatás reményében két kutyát képeztek ki és adtak át márciusban új gazdájának. A szervezet várólistáján további húszan, országosan körülbelül százan vannak jelenleg. Az elnök beszámolója szerint az alapítvány évente tíz kutya felkészítését tudja vállalni, jelenleg azonban az anyagiak miatt bizonytalan a helyzetük; az egy-kétezer forintos adományok, az egyik mobiltelefonos cégtől, illetve egy neves magyar tudóstól kapott segítség nem pótolhatja az állam támogatását.
Vasteleky-Einbeck Péter szerint a politikusoknak tudomásul kellene venniük azt, ami más országokban nyilvánvaló, hogy a látássérült emberek is teljes életet szeretnének élni. A vakvezető kutyához jutás esetlegességét megszüntethetné, a hosszú várakozási időt megrövidíthetné, ha az OEP a támogatandó egészségügyi segédeszközök listájára venné ezeket az állatokat. Németországban, Ausztriában például teljes egészében az állam fizeti a kiképzésüket, Angliában és Svájcban a csekély támogatást a tetemes magán- és céges adományok, örökségek egészítik ki.
Király Erzsébetnek szerencséje van, mert néhány hónap múlva hozzá költözhet segítőtársa, Morzsi, a kétéves labrador. A lány fokozatosan veszíti el a látását, körülbelül egy évvel ezelőtt kereste meg az alapítványt azzal, hogy nagy segítségére lenne egy vakvezető kutya. Erzsébet egy budapesti lakásotthonban él öt látássérült fiatallal együtt. Szőnyegszövőként dolgozik, és esti gimnáziumba jár, tán egyszer tovább is tanul – meséli. Társai többségéhez hasonlóan csak jól betanult útvonalakon – iskola, munkahely, otthon, találkozóhely között – közlekedik, ismeretlen irányba egyedül nem mer elindulni, hiszen számos veszély leselkedhet rá. A labrador lesz az, aki segíteni fogja abban, hogy új területekre merészkedjen, szabadabban mozogjon, gyakrabban találkozzon a barátaival. Azt mondja, barátra, társra lelt Morzsiban.
A huszonéves lány és a kutya tavaly decemberben ismerkedett meg, mindketten gyors léptűek, szinte futva, határozottan közlekednek. A következő hónapokban meg kell tanulniuk együtt dolgozni. A feladatok megoszlanak, Erzsébet tájékozódik, figyeli a hangokat, a fuvallatokat, a hőmérséklet-változást, Morzsi a veszélyektől – különféle akadályoktól, gödröktől, kukáktól, járdaszegélyektől, autóktól – védi meg. A kutya húzással jelzi, ha szabad az út, és lassít, ha kerülni kell. Jó néhány hónap múlva következik a vizsga, amelyen a lánynak bizonyítania kell, hogy jól ismeri a környezetét, képes tájékozódni, figyel, és érti segítője jelzéseit, a kutyának pedig azt, hogy időben és pontosan jelzi az útjukba eső tárgyakat. A vakvezető kutya nem lehet agresszív, el kell viselnie, ha a tömött buszon a lábára lépnek, de azt is, ha egy kisgyerek váratlanul a nyakába ugrik. Morzsi valóban módfelett türelmes, láthatóan büszkén és lelkiismeretesen teszi a dolgát. Társaihoz hasonlóan tudja, mi az úgynevezett értelmes engedetlenség, azaz ha veszélyt észlel, nem teljesíti a parancsot, például nem megy át az úton, ha közeledő autót lát.
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
