Új korszak kezdődött Magyarországon

Hát megtörtént végre. Megtörtént, hogy lett következmény: az őszödi beszéd elnyerte méltó büntetését az április 11-i választásokon. Igaz, nagyon megkésve, mert az elmúlt négy év nagyon súlyos rombolásokat okozott Magyarországon.
Nyilván százszor jobb lett volna, ha az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, 2006. szeptember 17-e után távozik a bevallottan hazug és manipulatív kormányfő és kormánya. Ez tette volna lehetővé, hogy hazánk egy óriási sikerélménnyel felvértezve, megújulva, s még korántsem olyan rossz állapotban kezdje meg építkezését, mint amilyen állapotba 2010-re került.
A Fidesz–KDNP mostani fölényes történelmi győzelmének a gyökerei Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéig nyúlnak vissza, amely felbolygatta az országot, hónapokig tartó tüntetéssorozat vette kezdetét. A demonstrálók, később már az ellenzék is követelte a kormány távozását és az előre hozott választásokat. A közvélemény-kutatások is egyértelműsítették, hogy az emberek elsöprő többsége a legnagyobb ellenzéki párt mellé állt, sőt, több mint 50 százalékuk az előre hozott választásokban látta a megoldást. Egyszóval, illegitimmé vált a kormány, élén a kormányfővel, és a szocialisták a szabad demokratákkal együtt hitelüket vesztették.
Kizökkent az idő 2006 őszén Magyarországon. A demokratikus ciklus normális menete megtorpant, és mindenki a politikai válság megoldására várt. Azonban a posztkommunista attitűdű Gyurcsány Ferenc és Lendvai Ildikó hallani sem akartak semmilyen rendkívüli megoldásról, foggal-körömmel ragaszkodtak a hatalomhoz, nem léptek le. Az átmeneti magyar alkotmányszöveg nem kínált mozgásteret arra, hogy egy velejéig lejáratódott kormánytól a ciklus letöltése előtt megszabadulhasson az ország. Bebetonozott kormányfő, kormány, parlament, mozgástér nélküli államfő – ez lenne a magyar checks and balances, azaz a hatalmi fékek és egyensúlyok kényes rendszere?
Négy évig tartott a patthelyzet. E furcsa interregnum alatt a teremtő energiák kioltódtak és kioltották egymást. Ennek vetett véget a választáson a Fidesz–KDNP pártszövetség történelmi győzelme.
Jobban jártak volna a szocialisták, ha korábban belemennek az előre hozott választásokba, hiszen még 2007-ben, 2008-ban is jobban álltak a közvélemény-kutatások alapján, mint 2010-ben. Viszont a magyar politikai élet megtisztulása szempontjából nagy előnye van annak, hogy az MSZP az első forduló után nagy pártból középpárttá süllyedt vissza. Nagy pofont kapott az MSZP, nagy pofont a posztkommunizmus. Egy korszak fejeződött be vasárnap este: a rendszerváltás után velünk maradt, tovább élő posztkádárizmus korszaka.
Sokan még ennél is nagyobb szocialista vereséget reméltek, s ehhez képest csalódniuk kellett. S valóban, az elég szomorú, hogy e kudarcos, sőt tragikus nyolcévi kormányzás után még mindig minden ötödik (!) választói jogát gyakorló állampolgár gondolja úgy, hogy a szocialisták tudnák ezt az országot a legjobban irányítani.
S ez arra utal, hogy még mindig van a szocialistáknak egy olyan szavazói törzsbázisuk, amely érzelmileg kötődik az MSZP-hez. Még mindig nem indulhat be a szocialisták megtisztulása, megújulása; ugyanakkor mégis legyünk optimisták: egyáltalán nem kizárt, hogy a következő hónapokban mégiscsak megindulnak a belső hatalmi harcok például a fiatalabbak és az idősebbek között, s ez akár pártszakadásokhoz is vezethet.
Egyet biztosan állíthatunk: modern baloldalra, modern szociáldemokráciára szüksége van Magyarországnak is, ám ennek felépítése csak erkölcsileg tiszta lappal képzelhető el, Lendvaikkal, Gyurcsányokkal, Veresekkel, Szekeresekkel, sőt Zuschlagokkal nem.
Közben a magyar pártrendszer gyökeresen átalakult. Az elmúlt 20 évben ugyanis olyan többpártrendszer jellemezte Magyarországot, amely minden esetben két nagy néppárt harcára épül, s e baloldali és jobboldali párt váltogatja egymást a hatalomban, koalíciókra kényszerülve vagy koalíciót választva. Ez a kétpólusú pártrendszer most gyökeresen átalakult.
A Fidesz nagy győzelmével ugyanis megjelent egy domináns párt a porondon, amelyik uralja a politikai mezőt, míg két középpárt – az MSZP és a Jobbik – harcol a második helyért. A Fidesznek ezzel történelmi lehetősége nyílt arra, hogy az állandó, vérre menő politikai küzdelmek megvívása helyett az ország felemelésére, újjászületésére koncentráljon. Legitimitása hihetetlenül erős és megkérdőjelezhetetlen, az emberek döntő többsége mögöttük áll, s nem csak a Fidesz–KDNP-szavazók: ha kormányzása meggyőző lesz, akkor a nemzeti radikális oldal, vagyis a Jobbik szavazói is „visszaáramolhatnak” a Fidesz felé.
A domináns pártrendszer kialakulása nem szokatlan a magyar történelemben, sőt, visszatérés a magyar politikatörténeti hagyományokhoz, amely 1867 óta jellemző az országra. Így volt ez a Tisza Kálmán-féle Szabadelvű Párt esetében, ez folytatódott Tisza István időszakában, majd kis kitérő után a Horthy-korszak Egységes Pártja szintén domináns, országformáló szerepet töltött be a két háború közötti időszakban. Hogy miért, milyen okoknál fogva alakult úgy, hogy Magyarországon az utolsó időszakig nem két nagy párt harcára és váltógazdálkodására épült fel a magyar demokrácia és pártrendszer, az bővebb kifejtést igényelne.
Egy párt domináns helyzete valóban óriási történelmi felelősség, amire Orbán Viktor is utalt vasárnap esti beszédében. A kétharmados vagy majdnem kétharmados többségű kormányzás ugyanis lehetővé teszi, hogy az országot saját elképzelései szerint formálja, alakítsa át a választott hatalom. S ez egyszerre veszély és történelmi esély: a hatalommal lehet élni is, visszaélni is. A civil társadalommal szervezett együttműködésben meg lehet valósítani a többség álmait úgy, hogy a szemben álló kisebbség számára is befogadhatók és elfogadhatók legyenek. Nemzetet építeni lehet együttműködésben, partneri viszonyban a civilek által most épített, most alakított új intézményi és szervezeti formákkal, s ha ez az összefogás létrejön, semmilyen ellenzéki erő sem kiabálhat majd diktatúráról, egyeduralomról.
Ha tehát a Fidesz–KDNP pártszövetséget két pártnak vesszük – s szerintem ez a helyes, hiszen a KDNP külön frakciót alakít és karaktere sem mindenben egyezik meg a Fideszével –, akkor egy domináns pártra épülő ötpárti parlamentünk jön létre, amelyben két új párt is megjelenik: a Jobbik és a Lehet Más a Politika (LMP). A két új párt megjelenésének okait taglalva sokan azon az állásponton vannak, hogy mindkettőjük bejutásának kiindulópontja ugyanaz: a 20 év alatt megfáradt, korrumpálódott és hiteltelenné vált politikai elittől való elfordulás és az új, fiatal, romlatlan arcok, pártok keresése.
Ezt az álláspontot jómagam némileg árnyalnám, bár azt általánosan elismerem, hogy a két, főleg fiatalokból álló párt valóban új színt és vérkeringést hozott a politikai életünkbe, s ennek jelentősége volt sikerükben. De ez inkább az LMP-re igaz (s a meglepetésre országos listát állítani tudó Civil Mozgalomra), hiszen az LMP-ről még nem igazán tudhatja pontosan a közvélemény, hogy adott politikai témákban milyen álláspontot fog képviselni a parlamentben, s mégis, a „romlatlan” új arcoknak már önmagában vonzereje volt. Még senki sem tudja pontosan, hogy kivel fog szövetkezni az LMP, sőt még az sem egyértelmű, mennyire bal- vagy jobboldali pártról van szó, de az új iránti vágy valóban beröpítette őket a parlamentbe.
Ezzel szemben a Jobbiknál csak általánosságban igaz az új arcok iránti igény. Számukra inkább a konkrét politikai cselekvés iránti vágy hozta meg a sikert. A Jobbikot az elmúlt négy év politikai tehetetlensége hozta a felszínre. Az elkeseredés és a türelmetlenség sokakat sodort a Jobbikhoz, amelytől azt várták, hogy rövid időn belül elzavarja a kormányt, ha másként nem, hát az utcai tüntetések által kikényszerítve.
Konkrét oka volt a Jobbik eredményének az északkelet-magyarországi megyék lakóinak elvárása az őket közvetlenül érintő cigányprobléma kezelésére. A tehetetlenkedő szocialista kormánytól ezért fordultak a Jobbik felé, amely párt a gárdáival közvetlen megoldásokat kínált fel az ott lakók számára – akik között igen sok volt baloldali szavazó található! –, s ez bizony rengeteg szavazatot hozott a Jobbik konyhájára.
Tehát amíg a Jobbikról pontosan lehetett és lehet tudni, hogy mit akar elérni és megvalósítani mint radikális jobboldali párt, addig az LMP esetében valóban inkább csak azt mondhatjuk: majd meglátjuk. Vajon zöldpárt lesz belőle? Vagy inkább emberi jogvédő szervezet? Esetleg nemzeti szabadelvű párt? Még nem tudjuk.
Egy biztos: április 11-én este – reményeink szerint az egész országnak – új lehetőségek nyíltak. Új korszak kezdődött el Magyarországon.

A szerző politológus