időjárás 22°C Annamária, Tihamér 2022. július 1.
logo

Az önrendelkezés sírba tétele

Ludwig Emil
2010.06.14. 22:00

A tatárjárást, a török és szovjet hódoltságot úgy- ahogy, de túléltük, lassan kihevertük, Magyarország gyilkos és ostoba szétszabdalásának következményeit azonban most is, úgyszólván napról napra el kell szenvednünk


1920. június 4. azoknak a dátumoknak egyike a magyarok történetében, amelyekhez az évszázadok alatt elszenvedett legsúlyosabb csapásainkat, a legfájóbb veszteségeinket, bánatunkat köthetjük. 1241. április 11-én Muhinál a világhódító mongolok, 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon az Európára fenekedő török útjába álltunk, ellenszegüléseinkért az országunk, népünk javával fizettünk; 1849. augusztus 13-án Világosnál, október 6-án Aradon, majd 1956. november 4-én Budapesten a szabadságunkra irigy, kicsinyes aljasság és a hatalmas gonoszság mért ránk újabb büntetéseket. Az első világháborút lezáró Párizs környéki tárgyalásokon kiszabott ítélet, a versailles-i Trianon-kastélyban kilencven éve ezen a napon aláírt magyar „békeszerződés” ezeknek a fekete napoknak a sorába tartozik. Nagy különbség közöttük, hogy a tatárjárást, a török és szovjet hódoltságot úgy-ahogy, de túléltük, lassan kihevertük, Magyarország gyilkos és ostoba szétszabdalásának következményeit azonban most is, úgyszólván napról napra el kell szenvednünk. Minden népességi statisztikánkban – határon belül és kívül –, a gazdasági bajainkban, a nyersanyagszegénységünkben, a közlekedési és infrastruktúra-fogyatékosságunkban, a politikai kényszerpályánkban, az évről évre viszszatérő árvizekben és a folyószennyezésekben, a kulturális hanyatlásban és a megosztottságban, mind-mind úgy benne van ez a lassan évszázados verdikt, mintha csak egy tegnap született elmarasztaló ítélet lenne. Mert az is.
Siránkozás, a sérelmeink felsorolása helyett vegyük elő példaként a talán leginkább fájót, a legigazságtalanabbat és a napjainkban is legidőszerűbbet, az önrendelkezés helyzetét a Kárpát-medencében – azaz a történelmi Magyarország területén –, vessük egybe a kezdeti ígéretekkel és garanciákkal, amelyek Trianonhoz, majd a következményeihez vezettek.
1917 őszén-telén, a világháború negyedik esztendejében – a keleti front kivételével – minden arcvonalon, szárazföldön és tengeren tart az öldöklés, dörögnek a fegyverek, gyilkol a gránát, a torpedó és a harci gáz, falevélként hullanak az emberek. Oroszország november 8-án befejezi a háborút, Amerika korábbi hadba lépésével (1917. április 6.) felborult a katonai-gazdasági egyensúly, és ez megpecsételi a központi hatalmak sorsát. Az antant már a békére készül, amikor 1918. január 8-án az Egyesült Államok kormánya nyilvánosságra hozza üzenetét a világháborút lezáró béketárgyalások elveiről és világpolitikai szempontjairól. A Woodrow Wilson elnök nevével összeforrt okmány 14 pontban foglalja össze és nevezi meg a leendő győztesek és vesztesek közötti megbékélés feltételeit, a titkos diplomácia és a gazdasági korlátozások megszüntetésétől az új államok státusának rendezésén át a politikai függetlenség és területi sérthetetlenség biztosításáig. A várhatóan legsúlyosabb döntések elé néző Németország és a Monarchia jövőjére a dokumentum 6.–11. pontjaiban foglaltak vonatkoznak, tételesen felsorolva a kiürítendő megszállt területeket és a létrehozandó új államalakulatokat. A minket, magyarokat érintő 10. pont megfogalmazása szerint „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. A szöveg nem nevezi néven az érintett népeket, nem tesz különbséget köztük, mintegy egyetemes jogot és lehetőséget deklarál mindegyiknek.
Ekkor azonban még nem volt eldöntve az ülésrend a győztesek és vesztesek asztalánál. Négy hónap sem telik el, és Wilson 10. pontjához – amit a többivel együtt a jövőbeni, békebeli Népszövetség fundamentumának is szántak – erős „módosító indítvány” érkezik Rómából: 1918. április elején az olasz fővárosban találkoznak az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségeinek képviselői, és kinyilvánítják, hogy nem akarnak tovább a birodalom keretei között élni, önálló államiságot követelnek. Május 8-án az USA kormánya helyeslőleg tudomásul veszi a római kongresszus határozatát – eddig tartott a Kárpát-medence népeinek megkülönböztetés nélküli joga az önrendelkezésre. A magyaroknak ettől fogva konkrétan számolniuk kellett azzal, hogy országukat fel fogják osztani.
A történelmi Magyar Királyság szétdarabolása 1918 folyamán meg is kezdődött a gyakorlatban. Június 3-án az antant versailles-i haditanácsa bejelentette: a szövetség céljai közé tartozik Csehszlovákia, Lengyelország és egy új délszláv állam létrehozása, 29-én Franciaország elismerte harcoló félnek a cseh–szlovák nemzeti tanácsot. Anglia augusztus 9-én követte a példát. Október 5-én megalakult Zágrábban a szlovének, horvátok és szerbek nemzeti tanácsa, egy héttel később a Román Nemzeti Párt nagyváradi gyűlése önrendelkezései jogot követelt az erdélyi románság számára, október 26-án Turócszentmártonban létrejött a szlovákok nemzeti tanácsa. E fejlemények közt szinte zárójelbe kívánkozik, hogy október 17-én gróf Tisza István bejelentette a képviselőházban a központi hatalmak háborús vereségét; ezzel szemben azt a másnap kelt hírt, hogy Wilson elnök közlése szerint a 14 pontja már nem érvényes a Monarchiára nézve, kövér betűkkel kellene szedni. Ettől fogva a béketárgyalókat semmi sem kötelezte semmire irántunk.
1918. december 1-jén az erdélyi románok gyulafehérvári gyűlése kimondta Erdély egyesülését Romániával, másnap a román hadsereg az antant jóváhagyásával bevonult több székelyföldi városba. „Románia mare! Románia mare! Nagy-Románia!” – kiáltozzák Marosvásárhely főterén a hegyekből lezúdult oláhok. Újvidéken a dél-magyarországi megyék „egyesülnek” Szerbiával, a felvidéki Zsolnán a szlovákok „minisztériumot” nyitnak. Karácsonykor román kézre kerül Kolozsvár, az év utolsó napjáig cseh megszállás alá kerül Eperjes, Kassa és Pozsony. Térdre, imához, magyarok!
Ilyen előzmények, viharos események – aztán még egy forradalom, egy proletárdiktatúra és egy ellenforradalom lezajlása után – kerül a magyar békeszerződés ügye a térképasztalra. 1919. december 1-jén jön meg Budapestre Clemenceau – a békekonferencia francia elnökének – távirata, amiben felszólítja Huszár miniszterelnököt, küldje el Neuilly-be a kellően felhatalmazott magyar delegáltakat. A kormány december 12-én dönt a tárgyaló küldöttség tagjairól, akik – gróf Apponyi Albert vezetésével – január 8-tól végzik a helyszíni tennivalóikat. Fél év múlva kerül az aláírók neve a parafált békeszerződésre, amelyen a magyar nemzeti kormány alacsony rangú tisztviselőinek aláírása mellett összesen tizenhét társult ország képviselőnek kézjegye látható.
Az évforduló dátuma olyan viszonyban van a mával, mint a mohácsi csatavesztés napja az utána következő másfél évszázados török hódoltsággal. Elszakították, határsorompókkal és más műszaki eszközökkel elvágták Magyarországtól területe kétharmadát, lakosságának felét, köztük 3,5 millió magyart (az anyagi, természeti, szellemi, kulturális és lelki veszteség felsorolása nem fér ide). A Párizs környéki szerződésekkel alapított utódállamokban kisebbségi sorba került, őshonos magyarok egyéni és közösségi jogait – alig néhány rövid, átmeneti időszak kivételével – mindenütt megsértették és/vagy ma is megsértik. Ahol az életkörülményeik jobbak, a jólétük és biztonságuk ára a nemzetiségük, anyanyelvük, kultúrájuk feladása; Szlovákiában most is politikai és egzisztenciális alávetettségben, úgyszólván túszként élnek a magyarok. Lélekszámuk apadóban, jövőképük elhomályosodóban, úgy élnek, terveznek, ahogy lehet. Bizonyára vannak, akik túlzásnak vélik az önrendelkezésük sírba tételét, sajnos azonban ez már lassan egy évszázada így van. Legalább csak tetszhalott volna…

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.