Erőszakosodunk

Nemcsak idehaza van baj a közbiztonsággal. Brüsszelben nemrég egyenesen a tárgyalóteremben lőttek agyon egy munkáját végző békebírót és egy írnokot. A tettes a saját lábán távozott az épületből, a hatóságok tegnap el is fogták. Feltehetően ő is bekattant, akárcsak az az angol taxisofőr, aki egy nappal korábban tizenkét embert lelőtt, majd saját magával is végzett. Ő a hírek szerint amúgy beszámítható lehetett, hiszen fegyverviselési engedélye is volt, ami nagy kincs a szigetországban, komoly vizsgákon kell átmenni, mire megkapja az ember.
Egyre szaporodnak a világban az erőszakos cselekedetek, sőt akadnak ezeknél cifrábbak, hogy a megszokottá lett, már-már elfogadott hétköznapi brutalitásról ne is beszéljünk. Az már be sem kerül az újságba, ha az embert fejbe verik, kirabolják az utcasarkon, az aluljáróban. Mindennapos esemény.
Nem mondok nagy újdonságot, ha azt feltételezem, hogy minden ilyen és ehhez hasonló esemény mögött a mindenhonnan áradó brutalizmust, az eltorzult világnézeteket, a langyos törvénykezést, a szabadjára eresztett erkölcsöt és a jó értelemben vett szigor hiányát kell keresni.
Mert hatalmas erőszakot sugall a képernyő, az elérhető fegyverpiac, a beszerezhető drog, a pénzért vásárolható szerelem, a nemzetek közé telepített mesterséges gyűlölet… Sorolhatnám. Fékek kellenének – nem diktatúra, csak határozott, üzembiztos, jól működő fékek. De fogalmazhatnék a visszájáról is: minden azt mutatja, hogy a langyos, joviális, liberális világszemlélet sehová sem vezet, csak szabadjára engedi az ösztönöket, ötleteket ad az erőszakhoz, mindent megkeserít. Ez a politikai ámokfutásra is igaz.