Tudáshátrány

Hazánkban a nemzeti jövedelem egy százalékára nőtt a kutatásra és fejlesztésre fordított pénzmennyiség. A hírnek akár örülhetnénk is, hiszen az egyszázalékos arány lényegesen nagyobb, mint az előző években tapasztalt mérték. Némileg árnyalja azonban a képet, hogy e növekedés kevéssé jelenti a tudomány támogatásának valóságos emelkedését. Az utóbbi években ugyanis annyival csökkent a nemzeti összjövedelem, hogy a stagnáló, alig emelkedő kutatástámogatás látszólag kirobbanó fejlődésnek indult.
Az Európai Unió (EU), Észak-Amerika és a Távol-Kelet között fegyverek nélkül vívott háború zajlik, mondta Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete farmakológiai osztályának vezetője, az MTA volt elnöke a Gutmann magánbankház által szervezett sajtóbeszélgetésen. A fegyverek nélkül zajló háború a tudományos innováció csataterein fog eldőlni. Az EU lisszaboni szerződésében az szerepel, hogy a kutatás és a fejlesztés támogatását a nemzeti jövedelem három százalékára emelik. Ezzel szemben a huszonhét tagország jelenlegi átlaga csak 1,92 százalék, miközben Japán 3,1, az Egyesült Államok 3,8 százalékot költ a tudományra és a fejlesztésre. Emiatt lemaradhat az unió az innovációs versenyben, pedig az európai munkabérek és az életszínvonal viszonylagos magassága miatt az EU labdába sem rúghat Kínával és szomszédaival szemben a termelés gazdaságosságát tekintve.
Hazánk gondjai korántsem a pénzügyi világválságból gyökereztethetők. Vizi E. Szilveszter a World Economic Forum (WEF) felmérését idézte, amely szerint 2001 és 2008 között Magyarország harminchat helyet rontott a vizsgált 134 ország versenyképességi ranglistáján. Miközben az egyetemek és a gazdasági szereplők kapcsolata alapján még mindig a harmincadik, a kutatóintézetek eredményességét tekintve pedig a huszonnegyedik helyen állunk, a WEF értékelésében a megtisztelő 133., utolsó előtti pozíciót foglaljuk el, ha a kutatást és a fejlesztést serkentő adókörnyezet az összehasonlítás alapja.
Bár előadásában főként a tudományfinanszírozás anomáliáival, tehát a kutatók hatókörén jórészt kívül eső pénzügyi kérdésekkel foglalkozott, a kutató kérdésünkre egyetértett azzal, hogy a magyar tudományos élet belső működésében sincs minden rendjén. Aki eltöltött néhány évet a magyar egyetemek, kutatóintézetek falai között, hosszan sorolhatja azoknak a professzoroknak, akadémikusoknak a nevét, akik nem értek el semmi említésre méltót, csak jókor voltak jó helyen. Miközben sok tehetséges fiatal kutató egy év alatt annyi tanulmányt publikál a nemzetközi szaklapokban, mint néhány idős kolléga egész életében (ha beszél egyáltalán valamilyen idegen nyelven), esélye sincs, hogy biztos állást kapjon, hiszen az utóbbiak gyakorlatilag eltávolíthatatlanok, pontosabban nincs meg a hajlandóság az eltávolításukra.
A kutatói kar utánpótlása is veszélybe került az utóbbi évtizedekben. Vizi ezért a középiskolai tankönyveket kárhoztatta, és a továbbra is kitűnő magyar tanárokat dicsérte. Még mindig sok remek középiskolai tanár dolgozik, ám az már erősen kétséges, hogy a mostanában végzettek hasonló képességekkel bírnak-e majd.
Tovább tanuló gimnáziumi osztálytársaim többsége annak idején jelentkezett valamilyen tanári szakra is. Kivétel nélkül a jelentkezési lap utolsó helyén, hiszen a tanári pálya megbecsültsége már akkor is olyan alacsony volt, hogy nem jelentett gondot a bejutás. Ha ez általános jelenség (és miért ne lenne az?), akkor feltételezhetjük, hogy az újonnan munkába álló tanárok közül sokan motiválatlanok, tehetségtelenek, és csak azért szereztek oktatói diplomát, mert máshová nem voltak jók.
A pálya megbecsültségének mélypontját jelentő tanárverésekről viszont úgy vélekedett Vizi E. Szilveszter, hogy a pedagógusra kezet emelőket börtönbe kell zárni.