Egyensúly

Boldog vagyok, hogy erre a csodálatos világra születtem – ezzel a mondattal fogadta Bodor Anikó (1941–2010) június 15-én, születésnapján köszöntőit. Nem gyógyíthatatlan betegsége fájdalmairól, hanem a minden pillanatban átadott életörömről beszélt az őt meglátogató tanítványainak, munkatársainak.
Több mint félszáz tanulmány, nagyobb cikk és népzenei kiadvány (könyv, kotta, lemez) tanúskodik Bodor Anikó munkásságáról. Ezek közül a legnagyobb horderejű az öt könyvre tervezett Vajdasági magyar népdalok című sorozata volt, amelyből eddig négy kötet jelent meg (Lírai dalok, 1997; Balladák, betyár- és pásztordalok, 1999; Párosítók, lakodalmasok, szerelmi dalok, 2003; Énekes népi gyermekjátékok, 2008). Szerkesztésében készült el a Daloló vajdasági fiatalok és a Vajdasági élő magyar népzene című népzenei lemezsorozat. A Délvidéki Népzenei Archívum létrehozója és gondozója volt.
Bodor Anikó népzenekutató, zenetanár, népművelő derűs, vidám, életerőtől duzzadó személyisége volt a délvidéki magyarságnak. Nem véletlen, hogy temetésén, július 19-én is csodálatos, örömfakasztó egyéniségét idézték fel barátai.
„Anikóval több mint húsz éve ismerkedtünk meg. Én voltam a fegyverhordozója, én a diktafonokat, az állványokat vittem, ő a szellemi tudást adta. Úgy hívott, hogy »kenyeres pajtás«. Ő volt az a kutató, és ebben egyedülálló, aki az egész nyelvterületen igazán egységbe tudta foglalni saját szűkebb pátriáját. Nemcsak kutató volt, hanem népművelő is. Járta a falvakat. Nemcsak gyűjtött, hanem együtt is tudott mulatni az emberekkel, mulatni tudott velük, mert ugyanúgy ismerte belülről, lélekből a dalokat, nótákat, szövegeket, mint azok, akiket faggatott” – idézte fel alakját Németh István, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Népzenei Archívumának műszaki munkatársa.
Bodor Anikó 1965-ben a bezdáni általános iskolában kezdett el dolgozni mint zenetanár. Rövid svédországi intermezzo után két évig az Újvidéki Rádió és Televízió munkatársa, majd 1975-től 1995-ig a zentai zeneiskola tanára. 1995-től a zentai Városi Múzeum népzenekutatója, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet létrehozásakor pedig annak alapító munkatársa.
„Ancsa – meséli Tolnai Ottó – a zongoránál ült, hol klasszikus zenét játszott, hol népdalokat. Azelőtt nem találkoztam senkivel, aki ilyen észrevétlenül váltott át egyik műfajról a másikra, a zene egy volt vele, azonos a lényével, lényéből szólt, sugárzott. Éneklése azonos volt a nevetésével. Mert amennyire az ének, a dal, annyira volt meghatározója a nevetés, a csak rá jellemző erős, idővel mind karcosabb kacaj. És ha visszaemlékezek a vele eltöltött belgrádi, zágrábi, ljubljanai évekre, mert a véletlen úgy hozta, hogy együtt éltünk kalandos mód arrafele, egyértelműen ez az erős kacaj határozta meg őket, amelynek az volt a különlegessége, hogy magát a viccet, az anekdotát, a történetet is ő maga adta elő nem kevesebb tehetséggel, mint zeneszámait. Igen, Ancsa üde, hihetetlen energiákkal teli életrevalósága határozta meg életünk.”
Fél évszázada töretlenül szolgálta a magyar népzene feltárását, terjesztését. Kimagasló tudományos, zenetanári munkássága mellett nagy hangsúlyt fektetett a délvidéki és a magyarországi népzenei csoportok szakmai munkájának segítésére is. A KÓTA-minősítésnek (a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége zsűrizésének) vajdasági elindítását, sikeres kiterjesztését is neki köszönhetjük. Nélküle a délvidéki magyarság népzenei és néptáncfesztiválja, a Durindó és a Gyöngyösbokréta elképzelhetetlen. Nem csoda hát, hogy legnagyobb hatása közművelődési tevékenységének volt. A népdal és a népzene népszerűsítése, megszerettetése, őrzése és ápolása terén a Kárpát-medence egyik legkiválóbb és legönzetlenebb népművelőjét tisztelhettük személyében, aki kiemelten fontosnak tartotta azt is, hogy szűkebb és tágabb pátriánkban minél gyakrabban teremtsünk nyilvánosságot mindazon lelkes, öntevékeny fiataloknak és felnőtteknek, akiket a magyar népdalban, néptáncban és népzenében rejlő ihlető értékek felfedezésének igénye fog össze.
Bodor Anikó fáradhatatlanul gyűjtötte a délvidéki magyarság folklórkincseit. Ez a kincs azonban számára nem csupán a múlt konzerválódó összességét jelentette. A népdalok tovább éltek számára és általa. Úgy adta át Zentán a fiataloknak a népdalok szeretetét, hogy azok számukra is megfogalmazták és kifejezték örömüket, bánatukat, szerelmeiket, vágyaikat. Ennek megfelelően sáfárkodott mint pedagógus is a rábízott gyerekekkel. Így emlékeznek rá a Szélrózsa leánykórus lányai: „Anikó hangképzést nem tanított. Mindig csak azt mondta, hogy keményen énekeljünk, sose fejhangon. Mindig hangsúlyozta, hogy a lényeg, hogy mosolyogva, szívünkből szóljon a népdal. Ha föllépésünk elrontottuk, sose szidott le bennünket. Bár a dicséreteket is csak mértékkel osztotta. A maga egyszerűségével reagált minden helyzetre.”
„Úgy tanított minket, hogy először lediktálta a szöveget, aztán a kottát, elénekelte, és mesélt róla, hogy milyen a népdal stílusa, ki gyűjtötte, melyik tájegységből származik. Mindig dobolt, hogy érezzük a ritmust, együtt táncoltunk a dallamhoz.”
„Mindig azt mondta, hogy ne mekegjünk, és megtanított bennünket jó ízes bácskai nyelvjárásban énekelni.”
Az után kutattam 2001-ben, vajon ki lehetne az, aki segítene bevezetni a még számunkra, délvidéki, Tisza mentén élő magyarok számára is ismeretlen világba, a Szerémségben élő magyarok életébe. Az első gondolatom Bodor Anikó volt, akit azzal a reménnyel látogattam meg, hogy majd ajánl valakit. Anikó örömmel mesélt a szerémségi magyarok között végzett gyűjtései élményeiről, majd személyesen vitt el Dobradóba, ahol – mint a dobradósiak hívják – „Anikó néni” révén mint családtagot befogadtak.
Vallomása szerint: „A népdal ma már nem termelődik újra, de a nagy zeneszerzők műveihez hasonlóan ránk maradt mint őseink öröksége, mint az egyén és a közösség egészséges egyensúlyából született műalkotás, és ez számunkra is eszköz az érzelmek viharai ellen. Nem csupán megbecsült művészi érték, hanem használati tárgy is, mely a közös éneklés és összetartozás örömét szolgálja.”
Nemzeti kultúránk újra- és újrafelfedezése, életben tartása elválaszthatatlan azoktól a személyiségektől, akik nem csupán beszélnek róla, hanem meg is élik azt. Életük emlékének ápolása nem merülhet ki az emlékezésben, példája és munkája eleven valóságként kell hogy továbbéljen, úgy kell hogy tápláljon bennünket, ahogy a Tisza termékenyíti meg az őt körülvevő földet. A Tisza, melyhez annyi gyönyörű népdal kapcsolódik a Délvidéken, amelyeket ma is énekelhetünk Bodor Anikónak köszönhetően – ezután is mindig vele együtt.