Fordítás vagy ferdítés

Bosszankodhat, aki ismeretterjesztő csatornákat néz. A műveletlenség csimborasszója, hogy egy stúdióban ne tudják, Afrikában nincsenek bölények, csak bivalyok, amint a filmkockák is bizonyítják. Más: a második világháború tengeri ütközeteiről készült munkában holmi pusztítókat emlegetnek. Aztán rájöhetünk, a torpedórombolók mibenlétével nem volt tisztában a szinkron szakavatott készítője. A második világháború valóságos csapdának bizonyult a fordítónak, mert a Midway-szigetekről s az ott lezajlott sorsfordító ütközetről még harangozni sem hallott, máskülönben nem fordította volna következetes tükörfordítással Középútnak, mintha nem is létezne ilyen földrajzi név. A „Fülöp-tenger” ugyanebben az ismeret(?)terjesztő filmetűdben már nem is volt meghökkentő, pedig ha a fordítók legalább élnek a gyanúperrel és egy atlaszt felnyitnak, a Filippínó-tengerrel találkozhattak volna. De hát milyen nyelvi ismeretei lehetnek annak, aki olyan fogalomról, mint partraszállás, nem is hallott, s helyette csak landolást emleget? Vajon tanult-e az illető a híres normandiai landolásról, akarom mondani, partraszállásról?
Már hallom is a védekezést: kihalászott az újságíró néhány hibát, s azon lovagol, holott ezek csak rosszízű cseppek a pontos részletek tengerében. A helyzet azonban az, hogy csak úgy hemzsegnek a fentiekhez hasonló, a megértést sokszor lehetetlenné tevő ferdítések. Helyszűke miatt csak megemlítek olyan csemegéket, mint hogy a keresztesek nem erődöket, hanem állítólag kastélyokat építettek a Szentföldön. Nagy Károlyt következetesen Charlemagne-ként említik, pedig a Frank Birodalom császárát elvileg ismernie kellene egy érettségizett halandónak. Kőkorszaki szakikra bízzák a fordítás kényes munkáját? Olyan kaliberű szakértőkre, akik tízmillióért mérték fel a BKV fénymásoló-állományát, vagy az ebtartás hatásait foglalták össze szép summáért? Mert aki nem hallott a Midway-szigeteki ütközetről vagy Nagy Károlyról, annak fogalma sincsen a második világháborúról vagy az európai középkorról. És olyan szinten nem bírja nemcsak az angol nyelvet, de a magyart sem, ami alkalmatlanná teszi az effajta értelmiségi tevékenységre. A helyzet azonban még ennél is szomorúbb. A szövegnek ugyanis át kell mennie több szűrőn. Tehát lektorok, szerkesztők, rendezők egész sora áll bukásra alapműveltségből. Aki idehaza járt középiskolába, az tudja, hogy Pompei vezér valójában Pompeius, hogy a szvasztika az horogkereszt, az opponens az ellenfél, a hajító lőpor az robbanótöltet, s hogy nem valamilyen potenciállal rendelkezik a villanás, hanem ereje van a robbanásnak. S talán még arról is hallott, hogy a rómaiak nem foglalhatták el egész Olaszországot több ezer évvel megalakulása előtt. Folytassuk? Inkább ne. Mindenki gyűjtögetheti a további gyöngyszemek tárházát az inkriminált tévéadókon.
Talán nem is kell csodálkoznunk a röhejes műveletlenségi együtthatón, ha tudjuk: nálunk olyasvalaki is lehet szakértő és tanszékvezető, aki nem bírja az adott ország nyelvét. És német nyelvtudás nélkül lehet egy német nyelvterületről származó uralkodócsaládról elnevezett intézet vezetője, aki csak olvasni tud németül. Az előző kormány arról is gondoskodott, hogy az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda élére egy csupán középfokú nyelvtudással bíró, megbízható kádert nevezzen ki. Vagy emlegessük föl, hogy az EBRD alelnöki posztjára azt a Veres Jánost küldték volna, aki angolul társalgási szintre tudott csak eljutni? Meg is bukott az alkalmassági vizsgán Londonban.
Mondják, Hruscsov volt az, aki egyetlen szóban képes volt több helyesírási hibát is elkövetni. A múlt tehát nem válik köddé, egyeseket talán a műveletlenség tradíciói köteleznek.
Ez az egyetlen hagyomány, amit jó lenne magunk mögött tudni.