Körösényi Tamás halálára

Véleményem szerint csak az valóban szobrászat, ami egyedül szobrászattal mondható el – idézte Alberto Giacometti gondolatát a pénteken, 57 éves korában elhunyt Körösényi Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész, akit 1982-es Giacometti-sorozata vezetett át a bécsi Képzőművészeti Akadémián B. Gironcoli osztályában megkezdett, álcázással foglalkozó munkák gondolatiságához. A szobrászi munka folyamatának egy meghatározott stádiumában tudatosan félbehagyott, rongylepelbe csavart gipszalakok összegezték a figurális tradícióhoz való viszonyát, és egyben jelezték a továbblépés irányát, amelyben a lepel egyre hangsúlyosabb és differenciált jelentéstartománnyal bíró elemmé vált. Pályakezdése, a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1976-os elvégzése óta korosztálya leginkább kereső-kutató elméi közé tartozott, már a hetvenes évek közepén készült munkáira is a szobrászat végső határainak konceptuális keresése volt a jellemző. A nyolcvanas évek elejéig egymással párhuzamosan születtek figurális, a pop art, a minimal art hatását tükröző objektjei, konceptművei, a kilencvenes években ismét új gondolatok körvonalazódtak műveiben: az illeszkedés, amelynek lényegét a már kiérlelt szobrászi nyelven megszólaló organikus és a puzzle játékból ismert kirakós formák analógiájára fogalmazta meg. Gyakori kiállító volt itthon, külföldön egyaránt, műveire a szakma és a nagyközönség egyaránt figyelt, munkáit számos hazai köz-, illetve magángyűjteményen kívül osztrák és lengyel múzeumok is őrzik. A nyolcvanas évek elején Herder-ösztöndíjas volt, az ezredfordulón Frankfurt város ösztöndíját érdemelte ki. Szenvedélyesen foglalkoztatta a kortárs művészet helyzete, úgy vélte, saját és magyar kortársai műveit nemzetközi összefüggésrendszerben szemlélve lehet igazán értékelni. Egyik korai találkozásunkra éppen Frankfurtban került sor, nem sokkal azután, hogy a város kortárs művészeti múzeumát átadták: kis Polski Fiatjával érkezett Budapestről, jókora kerülővel a kasseli Documentára ment tovább, mivel kihagyhatatlannak érezte az új intézmény megismerését.
Nemcsak sok publikáció született a szobrászat új lehetőségeit kereső, a plasztikai formálás határterületeit kutató műveiről, de ő is szívesen fogalmazta meg gondolatait, művészi elképzeléseit szóban, illetve írásban.
Életműve szerves részét képezte tanári munkássága is, 1990-ben lett osztályvezető tanár a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, jelenleg Egyetemen, az utóbbi években a szobrász tanszék és a Doktori Iskola vezetőjeként dolgozott. Oktatói programját ama felismerés alapján fogalmazta meg, hogy a képzőművészetnek mindig az adott kor kérdésére kell választ keresnie, adnia. „Nagy valószínűséggel megállapítható, hogy ezt nem lehet a már ismert megoldásokkal megvalósítani. Új kérdésekre új vizuális választ kell adni… Mivel pontosan nem tudjuk, hogy mi a kor kérdése, a válasz adása is egy folyamatos kutatás, keresés” – írta. Pedagógiai munkásságát szorosan kiegészítette az a tárlatsorozat, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében rendezett a kortárs magyar szobrászat számára különösen fontos elődök műveiből 1995-ben Bartha Lajos műveinek bemutatásával indult e sorozat, később Martyn Ferenc, Megyeri Barna, Péri László, Kemény Zoltán, Hetey Katalin, Pátkai Ervin művei kerültek közönség elé a sorozatban. Körösényi Tamás utolsó kiállítását viszont a Magyar Tudományos Akadémia székházában, az Akadémia Művészeti Gyűjteményében rendezték meg nemrégiben A művészet él címmel.