Szigorúan ellenőrzött vonalak

Az Archeosztráda Kft. 2003-ban alakult, tulajdonosa 26 százalékban a Magyar Tudományos Akadémia, 74 százalékban az MTA Régészeti Intézete. Ügyvezetője Belényesi Károly volt, aki 2008-ban régészeti igazgatónak átigazolt a KÖSZ-höz. Virágos Gábor neve is szerepel az Archeosztráda által jegyzett szerződéseken, ő 2007-től a KÖSZ főigazgatója. Az első szerződést a KÖSZ és az Archeosztráda között 2008-ban kötötték az M6-os autópálya nyomvonalának leletmentése kapcsán (144–200 kilométer), 222 millió forint értékben. Mivel az MTA ilyen jellegű munka elvégzésére alkalmatlan, alvállalkozót von be. Az összeghatár ellenére pályázat és hirdetmény nélkül 126 millió forintért megnyerte a munkát az egyetlen meghívott, az Archeosztráda Kft. Az MTA részéről a kapcsolattartó Bálint Csanád. Az MTA Régészeti Intézete majd százmilliót keres a közvetítésért. A példa is bizonyítja, hogy a KÖSZ monopolhelyzetéből fakadóan finanszírozhatta azokat az intézményeket, amelyek a létrehozásában érdekeltek voltak. A szakszolgálat több magántulajdonban lévő cégnek is juttatott milliárdos megrendelést (Leveller Kft., Archeolore Kft.). Ezek korábban az MTA Régészeti Intézetével, illetve az Archeosztráda Kft.-vel közös konzorciumban dolgoztak, vagy tulajdonosi körük az MTA alkalmazásában állt. A fenti cégek több mint tízmilliárd forint értékű munkát végeztek el. A KÖSZ ötvenmillió forintot meghaladó, az üvegzsebtörvény miatt közzétételi kötelezettséggel járó beruházásainak száma hatvankettő. A sávolyi motorpálya előzetes feltárása 5 és fél millió, Tátika várának tervezési és régészeti munkája 5,6 millió forintba került, a Leveller Kft.–Platina Bau Zrt.–Közgép Zrt. konzorciummal azonban hatmilliárd forint értékben kötött 2009–2014 közötti régészeti feltárásra vonatkozó keretmegállapodást a szakszolgálat.

A hozzánk érkezett megkeresések, információk alapján a magyar régésztársadalom döntő többsége, beleértve a szakmai és érdekvédelmi szervezeteket (néhány elfogadható kiegészítést téve), üdvözli a LXIV. törvény módosítását. Az ezzel ellentétesen nyilatkozó MTA régészeti bizottsága állásfoglalásával szemben tagjainak egy része különvéleményt fogalmazott meg. […] A terjengő rémhírekkel és híresztelésekkel szemben kijelentjük, hogy a feltárási jogok visszatértével a KÖSZ-nél dolgozó, terepmunkát végző szerződéses állománynak mindazon tagjai számára nyitva állnak a múzeumok kapui, akik eddig is tisztességes munkát végeztek” – olvasható a Vándor László, a Megyei Múzeumok Igazgatóságának Szövetsége elnöke által jegyzett nyilatkozatban. Ez tehát a szakma többségi álláspontja. A készülő törvénymódosítás nekik szolgál.
A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot (KÖSZ) 2007-ben hozta létre Hiller István kulturális miniszter. Az idők folyamán kiderült, hogy mindaz, aminek reményében és ígéretével megszületett, nem működik. Sem gyorsabbak, sem pedig olcsóbbak nem lettek a KÖSZ által végzett, a nagyberuházásokhoz kapcsolódó megelőző régészeti ásatások, mondja Kálnoki-Gyöngyössy Márton, akit még a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága igazgatójaként kérdeztünk a tapasztalatairól, de írásunk megjelenésének időpontjában már a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egyetlen kulturális területért felelős helyettes államtitkára. Mivel Kálnoki-Gyöngyössy régész-történész végzettségű, talán nem véletlen, hogy az Orbán-kormány első kulturális törvénymódosító javaslata ezt a területet érinti.
Kálnoki-Gyöngyössy sorolja az okokat, amelyek miatt a KÖSZ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A szolgálat, melynek ma már háromszáz alkalmazottja van, a 4200 forint/négyzetméteres ásatási ár helyett 6000 forintért végzi a munkát, tehát nem igaz, hogy gazdaságosabb és olcsóbb a feltárás, viszont az ásatás kötelező eleme lett a tűzszerészeti vizsgálat. Ezt a piacon bevezetett 60 forintos négyzetméterár helyett 160 forintért végzi a kiválasztott, szocialista érdekkörbe tartozó cég. És végül nem igaz az sem, hogy a KÖSZ szervezésében gyorsabbá vált a feltárás, számtalan panasz érkezett a lassú, továbbá a szakszerűtlenül elvégzett munka miatt (példa erre a kecskeméti Mercedes-gyár vagy a biatorbágyi Tópart lakópark).
– Míg a KÖSZ megalakulásáig a megyei múzeum illetékességi köréhez tartozó régészeti anyag kiásása, rendbetétele és tudományos feldolgozása ugyanabban az intézményben zajlott, az új rendszerben a terepen idegen régészek végezték a feltárást – érvel Kálnoki-Gyöngyössy. – Rengeteg ásatást végeztek, de nem tudni, hol van az anyag, saját raktárak helyett bérelt logisztikai központokban tartják, és nem dolgozták fel, bár ígérték. A szentendrei múzeumba a mai napig egyetlen láda feldolgozott lelet sem került vissza. Ugyanakkor bizonyos körnek fontos, hogy a KÖSZ fennmaradjon. Van olyan régész például, aki miközben a Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő (NIF) Zrt. szakértője, a KÖSZ tudományos testületének is a tagja, továbbá az ELTE Régészeti Intézete révén a szakszolgálat fő alvállalkozója. Tehát elvégzi az ásatást, azt a KÖSZ-nél szakmailag jóváhagyja, a NIF-nél pedig igazolja a teljesítését.
A kulturális örökségvédelemről szóló törvény módosítása azt szabályozza újra, hogy ki folytathat régészeti feltárást. A módosítás gyakorlatilag visszaállítja a 2007 előtti állapotot, tehát az illetékes megyei múzeumokhoz, illetve a régészeti gyűjtőkörrel rendelkező országos múzeumokhoz telepíti vissza az ásatási jogot. Kálnoki-Gyöngyössy szerint azonban nem a 2007 előtti állapot rekonstruálása zajlik, hanem a rendszer újrahangolása, egységesítése valamiféle franchise rendszerben. A megyei múzeumok megkapják azokat az alapelveket, amelyek szerint a feltárásokat végezhetik, ebbe beletartozik még a szerződésminta is. Arra a felvetésre, hogy a KÖSZ létrehozásának egyik indoka éppen az volt, hogy a megyei múzeumok nem hasznosították jól az ásatásokból befolyó milliókat, felélték, illetve ellenőrizetlenül elköltötték, Kálnoki-Gyöngyössy Márton azt feleli: kemény ellenőrzésre van szükség. (Ne feledjük, országosan hatmilliárd forint ásatási bevételre lehet számítani!) Arra a kérdésre pedig, hogy mi lesz a három év alatt a KÖSZ-ben felhalmozott vagyon, szakmai tudás és anyag sorsa, az a válasza: vannak koordinációs feladatok, amelyekre a Nemzeti Múzeum mint országos intézmény alkalmas, illetve alkalmassá tehető.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a törvénymódosítás kárvallottja, a KÖSZ június közepén kiadott állásfoglalásában tiltakozik a változtatás ellen. Érvei között szerepel, hogy a nagyberuházásokat megelőző régészeti feltárásokat 2007 előtt a megyei múzeumok annyiféleképpen látták el, ahány intézmény létezett, az ezekből a munkákból befolyt összeget viszont nem arra fordíthatták, amire kellett volna, mivel a fenntartó önkormányzatok ezeket a bevételeket látva folyamatosan csökkentették a támogatást. Továbbá a nagyberuházások, így az autópálya-építések több megyét is érintenek, és ha a megelőző feltárás nem egy kézben összpontosul, akkor annyiféle szerződés készül, ahány érintett van. Ez pedig távol áll a harmadik évezred „beruházáscentrikus, szolgáltató jellegű örökségvédelmi szemléletétől”. Miután a beruházói nyomás lassan tarthatatlanná vált, a KÖSZ megteremtette a feltételeit az országosan egységes eljárásrendnek, a szakmailag lehetőleg azonos színvonalon, azonos standardok alapján elvégzendő munkának. A beruházótól érkező pénzt kizárólag a régészeti munkára fordítják, az elszámolások átláthatók, dokumentáltak. Mindez, vélik a KÖSZ-nyilatkozat fogalmazói, a szakmai munka minőségének javulását eredményezte, a mostani törvénymódosítás pedig visszalépést jelent. A közlemény a végére békülékenyebb hangra vált: „a központi régészeti szolgáltatások ellátása, valamint a múzeumok által végzett területi régészeti felügyelet és közművelődés nagyon jól megfér(ne) egymás mellett – nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő tevékenységekről van szó. Amennyiben a finanszírozás, a rendelkezésre álló források elosztása a kérdés, akkor az erre adandó adekvát válasznak csak az ilyen szakmai feladatlehatárolás lehet az alapja.”
A szakmai mellett ugyanis a másik, nem lényegtelen kérdés, hogy kié lesz a pénz. Bálint Csanád, az Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója, a készülő törvénymódosítás egyik ellenzője nem volt mindig a mostani véleményén. 2007 februárjában a kulturális minisztériumnak írt, Balogh Gyula kabinetfőnöknek címzett levelében tiltakozik az ellen, hogy a szakszolgálatot szakmai egyeztetés nélkül készül megalapítani a minisztérium („a minisztériumban rendszerint rosszul megtervezett, kapkodó munka folyik”). Továbbá leírja: mindenképpen elhibázott az ásatásokon a terepmunka és a tudományos feldolgozómunka szétválasztása, amúgy a tervezet szakmailag általában elfogadhatatlan. A későbbiekben, úgy tűnik, a megegyezés a minisztériummal megszületett, így végeredményben Raczky Pál, az ELTE Régészeti Intézetének igazgatója és Bálint Csanád is a KÖSZ megalapítása mellett szállt síkra, sőt – amint az alábbiakban látható lesz – annak érdekeltjei is lettek. Így tehát nem lehet elfogadni Raczky Pál válaszát – a költséghatékonyság megítélése nem az ő kompetenciájuk – arra a kérdésre, hogy az eredeti szándék szerint olcsóbbak lettek-e a KÖSZ által irányított-szervezett feltárómunkák. A régészprofesszor szerint erre a problémára nem látnak rá, és az MTA régészeti bizottságával együtt csupán tudományos szempontokat képviselnek. Mint mondja, a KÖSZ nem magyar találmány, hasonló intézmény Németországban és Franciaországban is működik, nem is rosszul. (Információink szerint a francia szakszolgálattal is rengeteg a probléma.) A regionális és a nemzeti szintű szerepvállalás pedig jól kiegészíti egymást, hiba lenne szembeállítani a megyei múzeumok igényeit az összmagyar kulturális érdekkel, amelyet a KÖSZ képvisel.
– A gazdaságban megbukott az az álláspont – mondja Raczky Pál –, hogy a piac minden ellenőrzés nélkül megoldja a problémákat, és az állam kiszállhat a felügyeletből. Ugyanígy tarthatatlan, hogy az állam közvetlen módon nem fordít a kulturális örökségvédelem finanszírozására. Ezeket a feladatokat ugyanis az 1997-es és a 2001-es törvény az önkormányzatokra ruházta, a pénzek elosztását a megyei közgyűlések intézik. Magukra hagyták a múzeumokat, és azt mondták, próbáljanak megélni, ahogy tudnak. Újra kellene szabályozni a régészet, a muzeológia és a kulturális örökségvédelem egészét, nem pedig toldozgatni a meglévő rossz törvényt.
Bálint Csanád szerint a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálathoz hasonló intézményeket is hasonló módon működtetnek Európában. Kevesen gondolnak a munkafolyamat egészére, a beruházás futamideje csupán egy-két év, ennyi idő alatt el kell tudni számolni a pénzekkel. A régészeti feldolgozás, restaurálás, fotózás, publikáció, később a leletanyag őrzése – vagyis az a folyamat, amely révén értelmet nyer az ásatás, és az előkerült leletanyag a kulturális örökség részévé válik – legalább hat–nyolc év. A feltárás ideje tehát az egész munkafolyamatnak csupán az eleje, és a további négy–hat év finanszírozása jelenleg nem megoldott. Ha viszont nem végzik el a leletek feldolgozását és publikálását, s nem kerül be a köztudatba, akkor nem lesz belőlük kulturális örökség.
– Negyven évig elszenvedői voltunk a törvény-előkészítő folyamatoknak – mondja Raczky Pál. – Nem kérték ki az MTA régészeti bizottságának, az ELTE Régészettudományi Intézetének és a Magyar Nemzeti Múzeumnak a véleményét, miközben ezek név szerint szerepelnek a törvénytervezetben. Kétségtelen viszont, hogy a KÖSZ megalapítása sem törvényi úton, hanem miniszteri rendelettel történt, csekély konzultáció nyomán. A jelenlegi finanszírozási rendszerben azok a múzeumok, amelyeknek „nem jut” autópálya, állami nagyberuházás, tönkre fognak menni.
Bálint Csanád szerint jelenleg az sem végiggondolt, hogy a lelet kinek a tulajdona: az államé vagy az önkormányzatoké. (A törvény szerint minden az államé, ami a föld alatt van, és ez érvényesül is az ásványkincsek esetében.) Új, egységes szabályozásra lenne szükség, amely megnyugtató módon, normatív alapon szabályozná a közgyűjtemények finanszírozásának kérdését. Vagyis az intézményekre fordított pénz a munkatársak számától, az ott őrzött és feldolgozott tárgyak, dokumentumok mennyiségétől és jellegétől – összességében az elvégzett munkától és az ország által elvárt feladatoktól – függjön, ne az intézményfenntartók pillanatnyi szándékától.
A KÖSZ december 31-ig még befejezi folyó munkáit, augusztus 1-je után azonban már nem köt új szerződéseket. Mivel ingatlan- és vagyonállománya a feladathoz rendelt, azt át fogják csoportosítani azokhoz az intézményekhez, amelyek a feladatot átveszik. A változás többmilliárdos átcsoportosítást eredményez, aminek néhányan nem örülnek.