Jó köztársasági elnök lehet Schmitt Pál

Írásom címét s az alábbi sorokat nem a szervilitás szándéka íratta velem. Hanem az a meggyőződés, hogy az ellenzék érveivel szemben semmi akadályát nem látom annak, hogy Schmitt Pál feltehetőleg – és legalább – ötéves tevékenysége sikeres és eredményes, a magyar állampolgárok számára pedig elégedettséggel járó legyen.
Persze előfordulhat ennek az ellenkezője is: Schmitt Pál nem lesz sikeres elnök, tevékenysége nem váltja be a hozzá és az elnöki pozícióhoz fűzött reményeket.
Mit is állít az ellenzék, különösen az MSZP, de részben az LMP és a Jobbik is? Kritikájuk döntően két tézist fogalmaz meg. Először is, állítják, Schmitt Pál pártkatona, tipikus parancskövető, a Fidesz és Orbán Viktor akaratának zokszó nélküli végrehajtója. Márpedig egy ilyen ember nem alkalmas arra, hogy a magyar köztársasági elnöktől elvárható függetlenséget, pártokfelettiséget garantálja, mindig elfogult lesz a Fidesz–KDNP irányába, s úgy fog táncolni, ahogy a pártszövetség és az Orbán-kormány fütyül. Nézzük meg alaposabban, igaz ez az állítás?
Abból kell kiindulnunk, hogy a magyar parlament az első szabad választások után úgy döntött, hogy a köztársasági elnököt nem közvetlenül a nép választja meg, hanem a parlament vagy kétharmados, vagy egyszerű többséggel. Ezzel eldőlt, hogy a mindenkori parlamenti többség – ha tetszik, a kormánytöbbség – választja ki a személyt, s az eddigi tapasztalatok, illetve a konfliktusos magyar politikai kultúra alapján olyan személyt választ, aki úgymond az ő embere, vagy pártkatona, vagy a párthoz igen közel álló személyiség. (Még Németországban is kuriózumszámba ment a mostani elnökválasztásnál, hogy az ellenzéki baloldal – szinte vabankra játszva – Joachim Gauck személyében olyan jelöltet talált magának, aki a jobboldal számára is abszolút megfelelő lehetett volna. Más kérdés, hogy a baloldal ezt szinte az esélytelenek nyugalmával tehette.)
Nemcsak Magyarországon, de szerte Európában és a világon is természetes gyakorlat, hogy amennyiben a parlament dönt az elnök személyéről, akkor a többségi erő hozzá közel álló személyt jelöl. Ebben tehát nincs semmi meglepő, s a magyar gyakorlat is ehhez a trendhez, szokáshoz igazodik. Göncz Árpád, az első köztársasági elnökünk SZDSZ-tag volt, a szabad demokraták elkötelezett híve, s az első négy évében, amikor a konzervatív oldal volt kormányon, be is bizonyította, hogy mennyire szemben áll a kormánnyal. Ő nemcsak pártkatona volt, hanem sajnos az is maradt köztársasági elnökként is, s alkotmányos pozícióit súlyosan feszegetve állt ellen, sőt ment szembe az Antall-kormány döntéseivel és törekvéseivel. Emlékezzünk rá, 1992-ben az Antall József által megjelölt leendő médiaelnökök kinevezését nem volt hajlandó aláírni, s ezzel alkotmányos patthelyzetet idézett elő. (A konfliktus végül az Alkotmánybíróság elé került.)
Göncz Árpáddal tehát nem az volt a probléma a magyar alkotmányos rendben – ahol az elnököt nem a nép választja, hanem a parlamenti-kormányzati többség –, hogy úgymond pártkatona volt, hanem az, hogy pártkatona mivoltát képtelen volt félretenni államfőként.
Amikor 2000-ben Mádl Ferencet választotta meg a parlament köztársasági elnöknek, alapjaiban változott meg a helyzet. Tény, hogy ő minden ízében a konzervatív jobboldalhoz kötődött, s ezért őrá is azt lehetett mondani, hogy pártkatona, az Orbán-kormány elkötelezett híve. Ám mit hozott a gyakorlat, Mádl Ferenc köztársasági elnöki öt éve? Bátran kijelenthetjük: tevékenységével többé-kevésbé még a baloldali ellenzék, majd 2002-től a baloldali kormánytöbbség is elégedett lehetett. Mádl ugyanis megfelelő visszafogottsággal, mértéktartással, mégis kellő súllyal és tekintéllyel lépett fel az elnöki pozícióban, külföldön is elismerték, elfogadták. Képes volt arra, hogy lehetséges elnöki jogosítványaival – törvényjavaslat megfontolásra való visszaküldése a parlamenthez, alkotmánybírósági normakontroll kérése az Alkotmánybíróságtól, aláírási jog gyakorlása stb. – nagyjából kiegyensúlyozottan éljen akkor, amikor a saját „tábora” volt kormányon, és akkor is, amikor a jobboldal ellenzékbe szorult és a baloldal volt hatalmon. Külön kiemelném a 2004 ősz eleji kormányválságot, amikor az SZDSZ nyomására és az MSZP asszisztálásával „kilökték” a kormányrúd mellől Medgyessy Pétert. Mádl Ferenc – utólagos beszámolók szerint – komolyan gondolkodott azon, hogy egyeztető tárgyalásokat folytat a pártokkal a parlament esetleges feloszlatásáról és az előre hozott választásokról. Tette volna mindezt az államszervezet demokratikus működésének megvédése végett, megfelelve egyébként a köztársasági elnökök ehhez hasonló európai gyakorlatának. Bátor, államfőhöz méltó lépés lett volna, más kérdés, hogy az ellenzéki oldalon sem mutatkozott erre különösebb igény, nem is beszélve a kormányzó pártokról, így ez a lehetőség lekerült a napirendről.
Sajátos jelenség volt a köztársasági elnökök sorában Sólyom László, a nagy kivétel, aki egy különleges politikai patthelyzet okán (a két baloldali kormányzó párt nem tudott megegyezni a jelölt személyében) került az államfői székbe. Sólyomról el lehetett mondani, hogy nem volt pártkatona, nem a kormánytöbbség jelöltje volt, de az ellenzék sem tekintette feltétlenül saját emberének. Minden ízében megfelelhetett volna a pártok felett álló, a nemzeti egységet és a demokráciát megjelenítő elnök ideájának, s bizonyos értelemben ez sikerült is neki. Ugyanakkor nála másféle problémák merültek fel, amelyek viszont egyéniségéből és stílusából adódtak. Például: a fontos közjogi méltóságok jelölési jogával nem élt hatékonyan, mert képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy a magyar közjogi berendezkedésben és politikai kultúrában a pártokkal való egyeztetés nélkül egyszerűen képtelenség célt érni. Egyéniségében rejlő merevsége hozzájárult ahhoz, hogy ne tudjon jól élni pártoktól független státusával. Meggyőződésem, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni válság időszakában nem tudta betölteni teljes egészében a demokrácia megvédésével kapcsolatos feladatait. Szemben ugyanis Mádl Ferenc 2004-es szándékaival, Sólyom egy sokkal súlyosabb belpolitikai, kormányzati és alkotmányos válság időszakában képtelen volt határozottan fellépni a nyilvánosság előtt a válság megoldásának szándékával. Pusztán azt fejezte ki nyilatkozataival, hogy nem ért egyet és elítéli Gyurcsány Ferenc magatartását, ám nem cselekedett a válság megoldása, a nemzet egységének és a demokrácia megvédésének érdekében. Holott az elnöktől akkor nem véleményt várt a nyilvánosság, hanem alkotmányos funkciójából adódó fellépést.
Azokban a demokratikus országokban, amelyekben a parlament választja a köztársasági elnököt, Olaszországtól Németországon át Csehországig, az elnökök bizony „pártkatonák”. Ám hogy hogyan és milyen minőségben működnek mint elnökök, az bizony elsődlegesen saját személyiségükön és karakterjegyeiken múlik. A német köztársasági elnökök hagyományosan „visszafogottak”, míg például Václav Klausról minden elmondható, csak az nem, hogy példaértékűen független és visszafogott elnök lenne. De Sólyom László példáján az is látszik, hogy egy ténylegesen pártfüggetlen elnök tevékenysége is lehet a saját személyiségjegyei alapján „elfogult”, vagy hagyhat kívánnivalókat maga után.
Mindezek alapján Schmitt Pál jó eséllyel eredményes köztársasági elnök lehet. Személyiségének meghatározó vonása a méltányosság és a tisztesség, valamint az alkotmányos alapelvek tisztelete, sportolói múltja alapján pedig a politikai ellenfelekkel szembeni korrekt magatartás. Ezek a politikában ma ritkán tapasztalható, kiváló jellemvonások éppen a köztársasági elnöki pozícióban kamatozódhatnak.
Az ellenzék abból igyekszik kiindulni, hogy Sólyom László kilenc évig az Alkotmánybíróság elnöke volt, tehát magasra van állítva a mérce. De vajon minden esetben szerencsés volt, hogy Sólyom időnként szakmailag doktríner módon ragaszkodott és különösen ragaszkodik ma egy olyan alkotmányhoz, amely sok tekintetben változtatásra szorul? S kérdezem másodszor: Göncz Árpádot mindig nagyon dicsérte a baloldal – s hol rejlik az ő alkotmányos szaktudása?
Semmilyen problémát nem jelenthet az, hogy Schmitt Pál nem alkotmányjogi szakember. A lényeg, hogy olyan kiváló, tapasztalt és fiatal alkotmányjogászokkal, politológusokkal, külpolitikai szakértőkkel – ha tetszik, agytröszttel – vegye körbe magát, amely biztonságot ad döntéseihez. Ez így megy a modern politikában a világ minden részében; nem az adott politikus vagy államférfi szakmai tudása a legdöntőbb kérdés ma már, hanem a jól megválasztott szakmai stáb felkészültsége, nyíltsága, kritikai bátorsága, külpolitikai, belpolitikai, társadalmi fogékonysága és érzékenysége.
Schmitt Pál mérsékeltsége, kiegyensúlyozó jelleme, arányérzéke és igazságtudata azzal a reménnyel tölthet el bennünket, hogy legalább öt évig jó köztársasági elnöke lesz Magyarországnak.

A szerző politológus