Szabadságsarc?

Magyarország lázadása az IMF-fel és a kapitalista despotákkal szemben az 1956-os szabadságharchoz hasonlítható. A megállapítást nem egy kormánypárti magyar politikus, hanem a The Times brit konzervatív napilap tette. De nem ez az egyetlen európai vélemény, amely a pénzügyi hatalmasságokkal szemben a kicsi és törékeny Magyarország védelmére kel. A Der Standard című osztrák lap felháborítónak nevezte a minap, amiért egyes uniós vezetők pellengérre állítanák hazánkat, hogy így üzenjenek az eladósodott régebbi tagállamoknak, például Görögországnak vagy épp Portugáliának.
A makacskodó magyar kormányzat akár kínos helyzetbe is hozhatja a nagy hatalmú Nemzetközi Valutaalapot. Az amerikai központú szervezet ugyanis a megingott pénzügyi helyzetű államok megmentőjeként, atyai barátjaként, szakmai útmutatójaként igyekszik fellépni. A jelenlegi vita rejtett tárgya, a bankadó azonban arról szól: a kisemberek vagy a pénzintézetek fizessék-e meg a költségvetési hiány csökkentésének az árát. Az az üzenet, hogy az IMF a közalkalmazottak és nyugdíjasok megsarcolását kívánja a bankok és biztosítók helyett, nem nevezhető épp polgárbarátnak. Pedig hányszor hallottuk az elmúlt húsz évben, hogy ezt vagy azt a megszorító lépést elsősorban nem az IMF kedvéért, hanem úgymond a saját érdekünkben kell meghoznunk. A bankok érdekét a polgároké elé helyezni azonban olyan mutatvány, amely minden demokráciában zuhanással fenyeget.
A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a vita a magyar költségvetési hiány mértékéről szól. A magyar kormányok az idők során részint az Európai Unióba való belépéssel, részint az úgynevezett konvergenciaprogramok vállalásával, valamint az IMF-hitel felvételekor elkötelezték magukat a hiány csökkentése mellett. Vagyis teljesen jogos elvárás a magyar kormánnyal szemben, hogy eleget tegyen az ez irányú kötelezettségének. Csakhogy eközben kitört a világméretű pénzügyi és gazdasági válság, amelynek kezelése érdekében az EU államainak kétharmada túlköltekezett, és nem is csak egy-két százalékkal, mint hazánk, hanem akár a duplájával túllépik a hiánycélt. Az IMF épp azt jelentette be tegnap, hogy hozzájárult a román deficit 6,8 százalékra emeléséhez. Hát akkor mi a baj azzal, ha Magyarország a maga 3,8 százalékos hiánycélját teljesíti? Éppenséggel dicséretet érdemelne. Az IMF mégis jóváhagyta 900 millió euró kiutalását Romániának, ezzel szemben zárolta a mi kölcsönünk megmaradt részét, és tüntetően távozott a budapesti tárgyalásokról.
A rejtvény megoldása a bankadó. Mint Orbán Viktor kormányfő fogalmazott, „időnként a nemzetközi szervezetek úgy viselkednek, mintha a bankárok nemzetközi szakszervezetei lennének”. Bár elvben Európa számos országa támogatja, hogy a költségvetését a bankokra kirótt többletteherrel egyensúlyozza ki, Magyarország gyors és radikális döntése dühödt ellenállást váltott ki a nemzetközi pénzvilág képviselőiből. Ők bizonyára szívesen vennék a kicsiny Magyarország megleckéztetését, már csak azért is, mert joggal tartanak tőle, hogy a bankok megadóztatása olyan példa, amely könnyen ragadóssá válhat Európa-szerte.
Kétségkívül hízelgő, ha Londonban a magyar kormány „páratlan bátorságát”, amellyel nemet mert mondani a valutaalap kifejezett kérésére, az ’56-os pesti srácokéhoz hasonlítják. Itt, Budapesten azonban azt reméljük, hogy a kapitalista despoták nem követik el azt a baklövést, amelyet az egykori Szovjetunió vezetői. A lázadók megleckéztetése ideig-óráig célra vezet, hosszú távon azonban csak az a rendszer életképes, amely kölcsönös előnyök alapján megegyezésekre törekszik.