Arányok

A magyar kultúra bölcsője a Kárpát-medence két szélén, a Dunántúlon és Erdélyben ringott. A pannon táj latinos, szelíd dombokkal, várromokkal, román és gótikus templomokkal szabdalt vidéke az Árpád-kori apátságokkal, Pannonhalmával, Tihannyal, Bakonybéllel, Zirccel s olyan szerzőkkel, mint Janus Pannonius, Faludi Ferenc, Zrínyi, Berzsenyi, a két Kisfaludy, Babits Mihály, Illyés és Weöres Sándor máig egyik szellemi központja az országnak. Akár Erdély sokszor monumentálisabb, alpesi tájai: ez a föld adta, csak az utóbbi századokra gondolva, Bethlen Miklóst, Kemény Zsigmondot, Bánffy Miklóst, Áprilyt, Sütőt és a mai magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóját, Bodor Ádámot.
A közbülső területeken kialakult kisebb szellemi centrumok igazából mind valamelyik nagy központ vonzáskörébe tartoztak. Amint azt Pomogáts Béla közelmúltban megjelent kötetének egyik tanulmányában megállapítja: a két régió, Erdély és a Dunántúl alakította ki azt a mentalitást, „amelyet történeti és művelődéstörténeti, következésképp szellemtörténeti és »lelki« értelemben magyarnak nevezhetünk”.
Hol van a helye ebben a dualisztikus viszonyrendszerben a ma Vajdaságnak nevezett, a Szerémségből, a Bácska és a Bánság nagy részéből álló területnek? A kilencven éve Szerbiához tartozó földdarabon, amely sajnos sokáig csak periferikus szerepet játszhatott a magyar kultúra alakításában, mint azt Pomogáts a statisztikai adatokra hivatkozva megállapítja, az utóbbi időben drámai módon csökkent a magyarság aránya. Az egykor három népcsoport – magyar, szerb és német – arányán nyugvó terület a második világháború után, talán már véglegesnek tekinthetően, a szláv elem uralma alá került.
Az irodalomtörténész-író a Délvidéknek szenteli a csaknem harmincöt év tanulmányait, cikkeit csokorba gyűjtő kötetet, a térség szellemi helyét próbálja meghatározni, amennyire ez tiszta kontúrokkal lehetséges. Írásaiban megadja az elengedhetetlen történeti-társadalomtörténeti hátteret, irodalmi keresztmetszete pedig a Délvidék utóbbi száz évének művészi termését mutatja be imponáló alapossággal. Kosztolányi szabadkai újságírói működése, Csáth Géza A vörös Eszti című elbeszélésének szerkezeti elemzése, Lányi Viktor zeneszerző testvére, Lányi Sarolta (húguk volt egyébként Kosztolányi első szerelme, a „Fecskelány”) Nyugat-beli költészete, illetve a helyi magyar lapokról, többek között a Vajdasági Írásról, a Hídról, az Üzenetről és természetesen a Symposionról, illetve az Új Symposionról különböző időpontban megszületett írások mind helyet kaptak a gyűjteményes opusban. Akár Herceg János, Tolnai Ottó, Gion Nándor vagy éppen Bányai János irodalomtörténész és még sokan, akik a kisebbségi lét kényszerében önálló jelentést adtak a vajdasági kisebbségi literatúrának.
(Pomogáts Béla: Régió Európában: a Vajdaság. Vajdasági Művelődési Intézet, Zenta, 2009. Ármegjelölés nélkül)