Túlfeszítve létezünk, embertelen hajszában, minősíthetetlen hangnemben próbáljuk kipréselni őrült világunk bálványozott értékeit, a sikert, a teljesítményt – nemcsak magunkból, de a ránk bízottakból is. Nagy kérdés, érdemes-e, szabad-e így tenni, érdemes-e, szabad-e görcsöktől összekucorodva véres verejtéket izzadva küzdeni, érdemes-e, szabad-e mérgezni magunk körül a levegőt kétes értékű győzelmekért.
Keserű szavak, fájdalmas, önostorozó gondolatok, amiket Vidnyánszky Attila, a Csokonai Színház igazgatója mondott ki pár napja, a teátrum évadnyitó társulati ülésen. A felelősségérzet szavai, amelyek a társulat három tagjának pár hét alatt bekövetkezett halála nyomán buggyantak ki belőle. Három ember – egy asztalos, egy gyártásvezető, egy színész váratlanul, érthetetlenül és értelmetlenül szűnt meg létezni, hiszen mindegyikőjük élete teljében volt még. Utóbbi halála friss és különösen tragikus, hiszen Nagy László Zsoltnak alig harmincévesen állt meg a szíve a F.A.L. szegedi vendégelőadásának színpadán, a Csokonai évadnyitó társulati ülése előtti estén. Megállt, és másfél órás orvosi küzdelem sem tudta őt többé visszacsalogatni az életbe.
Vidnyánszky küzd a könnyeivel – nem is értem, miért ne folyhatnának szabadon. Eliotot idézi, a Gyilkos egyház című verset, meg a Kőműves Kelement. A sikerekről beszél, egymásra halmozott fesztiválgyőzelmekről, végigdolgozott nyárról, megfeszített munkáról. Nem biztos benne, inkább vigasztalja magát vele: az emberiség története azt mutatja, kell az áldozat, hogy álljon a vár. Aztán rátalál a megérthetetlent feloldó „jó lenne” válaszra, ami így szól: jó lenne, ha a színház nem küzdőtér, hanem menedék lenne. Színésznek, közönségnek egyaránt.
A társulati ülés gyorsan véget ér, a mindig poénokkal teli polgármester, Kósa Lajos sem igen tud mit mondani. Ahogy a Himnusz az elején, úgy a Szózat a végén kicsit emelkedettebb, komorabb, és igen, talán tisztább is, mint máskor.
Kifelé menet könnyes szemek, kimondatlan és kimondott kérdések: Miért Laci, aki jó volt, csupa szív, tehetség és alázat? Csupa szív. Nemrégiben, egy orvoskongresszuson egy professzor arról beszélt, a szív érez, emlékezik és gondolkodik. Önálló, negyvenezer neuronból álló „agya” van, ami megőrzi a fájdalmat, a szenvedést, a stressz okozta kimerültséget, ami több információt juttat az agyba, mint megfordítva. Ha a szívnek baja van, jön a depresszió, ami aztán újra csak terheli a szívet, jön az újabb és újabb szívkatasztrófa, s aztán a vég. Akár életünk virágjában, harmincévesen és váratlanul is, előadás, meeting, üzleti tárgyalás közben is. Azon az ikszedik haknin, amit már valóban nem kellett volna elvállalni, sem magunk, sem a társulat miatt. Valóban megéri ilyen áron is?
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter leleplezi a fogkefét
