Kicsi és sötét a színpad. A stúdiószínházban vagyunk, ahol Márai halhatatlan regényének saját maga írta színpadi változata, a Parázs megtalálhatja a helyét. Három szín dominál: a fekete, a gyertyák sárgás-fehérje és a vörös, a gőgbe-büszkeségbe takart szenvedély színei. A kandallóból, komódból, asztalból, karosszékekből és puskatartó szekrényből álló díszlet olyan, mint az egykorvolt szerelembe belecsontosodott két makacs öregúr lelke. Miske László (Tábornok), Csikos Sándor (Konrád) igazi telitalálat Dömölky János rendező részéről. Csakúgy, mint a visszafogott díszlet- és jelmezválasztás, amely kitűnően hagyja érvényesülni a két öreg belső vívódását. Egyszerre jutalomjáték ez a színészeknek – különösen az évtizedekkel ezelőtt Nagyvárad századfordulós magyar uras szellemiségét Debrecenbe csempésző Miske Lászlónak, aki a Márai-darab bemutatójával ünnepelte 75. születésnapját – és jutalom a közönségnek, amely kivételesen tiszta, pontos megoldásokat kap ajándékba. Miske tökéletesen játszik: alakítása nem sok és nem kevés. Szenvedélye hiteles, fájdalma manírtalan. Csikos Konrád szerepében ugyancsak brillíroz, értő kézzel formálja a kevésbé érdes, ám ugyanolyan hajthatatlan jellemet. Az egészhez Garay-Nagy Tamás inasának mindent tudó hallgatása teremti meg a két úr önmagát is kívülről szemlélő világának nélkülözhetetlen asszisztenciáját. A dramaturgia is pontos: a fegyver, a gyanú, a soha fel nem fejlő igazság, az életet mérgező és értelmessé tévő bizonytalanság, a rég halott nő – Krisztina – kandallóban elégő titka mind a helyén van, és kérlelhetetlenül szembesíti a nézőt saját büszkeségeivel és balítéleteivel. A sötétből fehéren és vörösen izzanak fel tévedéseink, amelyek sokkal fontosabbak, mint az igazság, izgalmasabbak, mint az orrunk előtt lévő valóság. A játszókkal együtt leplezzük saját belső színházunk főhősét, az ént s a keserű tényt, hogy az ember számára a másik valójában nem számít, pusztán ürügyül szolgál saját rögeszméi kiélésére.
Az előadásról távozva a néző elégedetten állapítja meg: Márai – és az ihletett pillanatban összeverbuválódott debreceni produkció alkotói – tökélyre vitték az író művészi célját, amit az így fogalmazott meg Füves könyvében: A remekmű „legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett – s legyen még valami más is. Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel”.
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (Parázs). Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház. Rend.: Dömölky János.)
origo.hu
Napi balfék: Nem jó, Petike, pedig mennyit gyakoroltunk együtt!
