Arányos teherviselés

A kormány tegnap meghirdetett második akcióterve azoktól a gazdasági szereplőktől kér átmeneti áldozatvállalást, amelyekre az elmúlt években arányaiban jóval kevesebb jutott a válság terheiből. Mindez nemcsak példamutatást, hanem társadalmi szolidaritást is jelent: a gazdasági elithez tartozó kiváltságosok most azzal hitelesíthetik összetartozásukat a számukra eddig jobbára csak ügyfélkört jelentő magyar lakossággal, hogy részt vállalnak nehézségeikből, és ezúttal nem kizárólag piacként tekintenek hazánkra. A júniusban meghirdetett első akcióterv lényege változatlan: a lehetőségekhez képest arányossá kell tenni a válság okozta veszteségeket, befoltozandó a több száz milliárdos lyukkal májusban átadott költségvetést. Ehhez a bankadó és a közszférában bevezetett bérplafon után az európai mércével szintén komoly profitot termelő szolgáltatók és kereskedelmi láncok hozzájárulására is szüksége van az országnak. Profitkimentés helyett szolidaritásra a magyar rezsifizetőkkel és vásárlókkal.
Az előző korszak esztelen önbecsapására épülő gazdaságpolitikák helyett reális számítások következnek.
Nincs többé „tökéletes, felelős, újegyensúlyos” büdzsé, amit még tavaly is büszkén lehetett ide-oda hurcolászni keresztbe-kasul a Kossuth Lajos téren, miközben a valóság birodalmához egy árnyalattal közelebb eső sarokszámokat Keller László (Istenem, emlékszik még rá valaki?) volt pénzügyi államtitkár az Állami Számvevőszék nyomására kénytelen-kelletlen egy kockás papír- fecnire firkantotta a parlamenti szakbizottság előtt még valamikor 2008 decemberében. Mellékesen erre a „hivatalos dokumentumra” alapult a tavalyi betonbiztos költségvetés, amiben, ugye, nem volt sem csontváz, sem lyuk, és csak a puszta véletlen műve, hogy a nemrég lezárult zárszámadás százmilliárd forint nagyságrendű tévedést talált benne.
Nos, az idei büdzsé realitása, hogy az egész évre kalkulált deficit már a kormányváltás utáni hónapban elérte az egész évre tervezettet, októberben pedig már a 125 százalékát. Az eredetileg még „csak” 240 milliárdnyi lyuk befoltozására hirdetett első akciótervet egészíti ki a tegnap ismertetett második, amely az időközben cirka háromszázmilliárd forint felett járó „eltérést” korrigálná. A három évre szóló intézkedések nyomán a telekommunikációs cégektől évi hatvanmilliárd forint, az energiaszektortól évi hetven-, a kereskedelmi társaságoktól pedig évi harmincmilliárd pluszbevételt várnak. Fizetniük – úgy tűnik – van miből: a gazdasági tárca számításai szerint csak a telekommunikációs szektorban 122 milliárd ma a nyereség, a válságadó pedig a lakosság megsarcolásának kiváltása érdekében elkerülhetetlen.
Az előző „szakértői” kabinet ugyanis olyan tételeket nem kalkulált be az idei kiadásokhoz, mint például a BKV, a MÁV pluszköltségei, a közelgő uniós elnökséggel járó kifizetések, a nemzetközi szervezetek tagdíjai vagy éppen az afganisztáni misszió.
A program legszimpatikusabb pontja azonban kétségkívül a poliészter pannon puma (PPP) – politikailag korrekt nevén az állami és a magánszféra közötti – szerződések felülvizsgálata. Sajnos nem biztos, hogy lesz háromszoros áron offshore Erkel Színházunk, lehet, hogy mégsem kell majd 25 évig fizeti a Duna-parti Bálna horrorkonstrukció szolgáltatási díját, jó húsz évig a Magyar Televízió évente milliárdos székházbérletét vagy az eső esetén beszakadó autópályák százmilliárdjait. Börtönt, kollégiumot, mélygarázst – mind-mind az állam számára előnytelen és méregdrága, ám a magánszféra számára gyümölcsöző beruházást. Békés, fenntartható békeidőkben (erre vágyunk) talán már nincs is rájuk szükség.