Láttam a kecskéket. Kitűnő munka. De már elég volt a kitűnő munkákból. Most már valami olyat kell csinálni, ami nem tetszik senkinek, csak nekünk – mestere, Ferenczy Béni írta a fiatal Vígh Tamásnak a fenti sorokat egyik kiváló korai munkáját látva. Valószínűleg csak megerősítésként hatott rá – annak azonban ugyancsak fontos lehetett – az intelem, hiszen egész pályája során arra törekedett, hogy megalkuvások nélkül hozza létre műveit, arra, hogy a legmagasabb minőséget képviseljék alkotásai akkor is, ha nem gyűjtők, múzeumi szakemberek, hanem a széles közönség ízlésével, ítéletével szembesülnek. Nem azt kívánta teljesíteni, amit művészetpolitikai megfontolások, vélt vagy valós társadalmi elvárások alapján kívánt tőle a hatalom, hanem azoknak a belső törvényeknek, művészi logikának a parancsaira figyelt, amelyek a nagy mű, a jelentős életmű megszületése felé terelik a művészt. Azon kevesek egyike volt, akik nem tudták és nem is akarták elválasztani magukban a művészt és a köztéri művészt – s talán ő volt az a XX. század második felében dolgozott magyar szobrászok közül, akinek a fentiek miatt a legtöbb terve maradt megvalósítatlan vagy csak évtizedek után kapta meg az őt megillető helyet.
Igényessége belső adottság volt, és olyan mester erősítette, mint Medgyessy Ferenc, aki tehetségét felfedezte, Ferenczy Bénihez irányította. Az 1960-as években alakította ki saját, enyhén kubisztikus, a pop arttól is megérintett, a gyűrt, behorpadt lemez formáit kiemelő, bronzból öntött és lemezből készült szobrainak stílusát. Számos kisplasztikája, köztéri alkotása – köztük a visegrádi Életfa, az 1956-ban agyonlőtt I. Tóth Zoltán történész előtt tisztelgő szobra a Magyar Tudományos Akadémia előtt, a gyermekmentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkésznek emléket állító Deák téri emlékműve – őrzi művészetét. Korszakos jelentőségű lett volna a Tisza-szabályozás és Vásárhelyi Pál emlékére készített tiszadobi emlékműve, amelyre 1967-ben kapott megbízást, amit két év múlva viszszavontak. A történtekről Dénes Gábor forgatott filmet A remény útjain címmel. A visszautasított terv kisplasztikákban élt tovább mindaddig, amíg az emlékművet negyven év elteltével mégis felállították Tiszalökön. Hasonló volt a sorsa az 1971-ben Székesfehérvárra tervezett Életfájának is.
A köztéri tervek meghiúsulásáért remek portrékkal (Krúdy, Nagy László, Bartók, Madách, Radnóti, Petőfi) vigasztalhatta magát, azzal, hogy a magyar éremművészet vezető, iskolateremtő mesterévé vált hangsúlyos, kiemelt felületekkel komponált, szinte körplasztikaként megjelenő érmeivel – no meg azzal, hogy generációk tiszteletét érdemelte ki művészi-emberi nagyságával.
origo.hu
Menczer Tamás: Megvédjük Magyarországot a baloldaliak és a diszkóliberálisok támadásaitól is!
