Amerikába költöző Madár

A hivatásos ökölvívásban az Egyesült Államok számít a sportág Mekkájának, a nagy meccsek és nagy pénzek hazájának. Erdei Zsolt egyelőre előbbieket hajhászná, de nyilván utóbbiakat sem bánná. Erre minden idők legjobb magyar profi bokszolójaként, egy komoly tengerentúli promotercég ügyfeleként, s hétvégi biztos győzelme után megvan az esélye, noha honfitárs elődei közül igazán még senkinek sem sikerült.

Honfitársak parketten, jégen. A ringen kívül sem könnyű magyarként betörni az amerikai sportpiacra. Dávid Kornélnak sikerült eljutnia a kosárlabda NBA-be, ahol 109 mérkőzésen szerepelt 1998 és 2001 között. Viselte a Chicago Bulls, a Detroit Pistons, a Cleveland Cavaliers és a Toronto Raptors mezét. Azóta sem szakadt el a ligától, előbb a clevelandiek, jelenleg pedig a Phoenix Suns játékosügynökeként tevékenykedik. Szuper Levente nem járt ilyen szerencsével, noha hat esztendőn át védett a jégkorong NHL „előszobájában”. 1998-tól a kanadai liga (CHL) egyik junior sorozatában szereplő Ottawa 67’s kapujában állt, majd 2000-ben draftolta őt a Calgary Flames, ám aztán farmcsapatához, a Saint John Flameshez irányította. A 2002–2003-as idény előszezonjában Szuper védhetett néhányszor a Calgary mezében, majd az NHL-alapszakasz kilenc meccsén a kispadon ült, de debütálására nem került sor. Próbálkozott a Worcester IceCats (AHL) és a Peoria Rivermen (ECHL) gárdájánál, majd karrierje Európában folytatódott. Hosszú szünet után idén nyáron visszatért a tengerentúlra, a CHL-es Arizona Sundogshoz, immár a vágyott NHL-szereplés reális reménye nélkül. Meskó Zoltánnak viszont megadatott játszani egy harmadik nagy profi ligában, az amerikaifutball-bajnokságban (NFL). Temesvári születésű nemzettársunk 11 évesen, szülei munkavállalási zöld kártyájának köszönhetően került az Egyesült Államokba. Előbb az európai focit űzte, majd átváltott az amerikaira, ahol egy kevésbé (el) ismert poszton – rúgó, punter – nyújtott egyre jobbat. Ohiói középiskolái után michigani egyetemi ösztöndíjat kapott, majd draftolta és szerződtette a liga legendás csapata, a bostoni New England Patriots.

Amikor 2007-ben Chicagóban rendezték az amatőr ökölvívó- világbajnokságot, az esemény városszerte látható plakátjának főszövege így hangzott: „Itt vannak a jövő bajnokai!” Miért a jövőt emlegetik, amikor a jelen legjobbjai csatáznak egymással a vb-érmekért és az olimpiai kvótákért? – kérdeztem magamban. Aztán rájöttem az üzenet lényegére: Amerikában olyan egyértelmű az átjárás az amatőröktől a profikhoz, mint a zebrán zöldnél az út másik oldalára, s a bunyós arrafelé csak utóbbiak között válhat igazi championná. Feltéve persze, ha szakmai kvalitásai mellett beleilleszkedik a sportág üzleti fősodrába is, mert ez legalább annyira fontos, mint a balegyenes– jobbhorog kombináció tökéletes végrehajtása.
A tengerentúli sportpiac egyik vastag szelete immár bő egy évszázada a hivatásos ökölvívásé, a prímet azonban értelemszerűen a ligába tömörült csapatsportágak – amerikai futball (NFL), baseball (MLB), kosárlabda (NBA), jégkorong (NHL) – viszik. Azokba bekerülni nemhogy magyarként, bármilyen földi halandóként mérhetetlenül nehéz (honfitársaink próbálkozásairól szól keretes írásunk). Hasonló a helyzet a ringgel is, bár a helyi hősök mellett megjelentek és „bankot robbantottak” olyan külföldi klasszisok is, mint mondjuk napjaink legjobb hivatásos ökölvívója, a Fülöp-szigeteki Manny Pacquiao. A menedzsment azonban szigorúan amerikai, amelyik pontosan tudja, hogy a szurkolói támogatás és az anyagi haszon közös érdekében hol és hogyan kell mondjuk egy spanyol ajkú (mexikói vagy Puerto Ricó-i származású) bunyóst „felépíteni”. További kiragadott példaként nem véletlenül bokszoltatják zömmel a keleti parton az ír gyökerű John Duddyt, Tomasz Adamek is a komoly lengyel diaszpórával rendelkező helyeken lép csak fel, miután félnehézsúlyból nehézsúlyba, s Európából az Egyesült Államokba költözött.
Utóbbi utat Erdei Zsolt is megtette, bár ő szándéka szerint eredeti kategóriájában maradna. A magyar Madár sikerekben gazdag amatőr és profi pályafutás után, harminchat évesen minden további nélkül letehette volna a kesztyűt. Ám ehelyett hoszszas hezitálás után úgy döntött, megpróbálja meghódítani Amerikát. Ha csak a szakmai tudáson múlna, már rég megtette volna, de korábbi, német menedzselése nem vette célba a tengerentúlt, pontosabban két korai mérkőzését az Egyesült Államokban (2001 és 2002 nyarán Las Vegasban, illetve Atlantic Cityben) nem követte folytatás. Az Universum Box Promotiont eleve kevéssé jellemezte a túlzott kockázatvállalás, vagy az, hogy megmérettesse védenceit az óceánon túl, gondoljunk csak a Dariusz Michalczewski és Roy Jones Jr. rétestésztává nyúló, de összecsapásba végül nem torkollott történetére. A televíziók
(a legutóbbi időkben a ZDF) gálánsan állták a cechet, miközben az a furcsa helyzet állt elő, hogy – a legmagasabb szint kivételével – Németországban, sőt, Európában jobban megérte-megéri bokszolni, mint Amerikában.
Ám a sportág Mekkája ettől még a hagyományok és a kiterjedt piaci viszonyok miatt az Egyesült Államok maradt, az igazi világklasszisok szinte csakis itt termelődtek ki. Jó példa erre a Klicsko-fivéreké, akik Németországban, éppen az Universumnál még nem futottak be igazán, aztán az Egyesült Államokban már igen, hogy később visszatérjenek némethonba, még jobb pénzért. A hamburgi klub válságának kezdete (párhuzamosan a ZDF távozásával) és Erdei Zsolt szerződésének vége egybeesett, nyilvánvalóvá vált, hogy lehetetlen a közös jövő. A folytatás viszont nem, amit honfitársunk így magyarázott: „Rendkívüli bokszolók a kintiek, de szerintem kicsit fel vannak fújva. Igazam van, vagy sem? Most kiderülhet. A célom nem lehet más, mint hogy Amerikában is bajnok legyek, és veretlenül vonuljak vissza.” Ehhez viszont a nulláról kellett kezdeni a kinti menedzselést, egészen addig, amíg sikerült megállapodni a híres promoter, Lou DiBella cégével. Ezután ha a pénzesbuksza még nem is, de több ajtó kinyílt (patinás edzőtermeké, újságok szerkesztőségeié), a lényeget mégis Erdeinek kellett megmutatnia magyar idő szerint tegnap hajnalban az Atlantic City-beli Boardwalk Hall ringjébe 20-6-os mérleggel érkezett Samson Onyango ellen. Le is győzte magabiztosan, mind a nyolc menetet nyerve a kellemetlen stílusú, tíz centivel magasabb kenyait, de kiütnie nem sikerült. Örömmel vegyes hiányérzetét így foglalta szavakba: „Noha nem vagyok maradéktalanul elégedett, azt hiszem, jó bemutatkozás volt. Balzsay Karcsi bácsitól meg is kaptam a letolást az elmaradt ütésekért. Az az igazság, hogy megéreztem, régen nem volt meccshangulatban részem, és izgultam is egy kicsit az amerikai szereplés miatt. A csarnokban a meccs alatt szenzációs hangulat uralkodott, jó volt magyarként ringbe lépni, a szurkolók szinte szétszedtek. Nagyon hálás vagyok nekik. Most hazautazom, megölelem a családomat, aztán a következő találkozóra már velük együtt, itt fogok készülni New Jerseyben.”
Az utolsó mondat összefoglalja a lényeg egyik felét: itthon, a KSI-ben, tizenöt éves sihederekkel kesztyűzve nem lehet meghódítani Amerikát, felkészülni komoly derbikre, erős riválisok ellen. Madár ezért nyalábolja majd fel jövő év elején a „fészekalját”, s teszi át a székhelyét pár hónapra az óceánon túlra. A másik fontos tényező, hogy ő sosem volt együtéses K. O.-specialista, hirtelen ezt várni tőle botorság lenne. Ráadásul eddig mindig akkor mutatta a legjobb teljesítményt, amikor hozzá (majdnem) hasonló kiváló ellenféllel küzdött. Ennek az ideje még nem jött el, de például a Bernard Hopkinsszal folytatott személyes beszélgetés azért jelenthet valamit…
Erdei mindenesetre egyetlen honfitársunk lehet, aki igazán befuthat a tengerentúli ringben. Papp Lászlót profi Európa-bajnokként a kommunista diktatúra „tiltotta le” a Joey Giardello elleni vb-címmérkőzésről és egyben a tengerentúli fellépésről, Kovács István hivatásos meccseit három magyar és egy lengyel gála kivételével Németországban vívta, fel sem merült az amerikai álom megvalósítása. Távoli felhozó derbikből akad még egy tucat, vb-övért (WBO, nagypehelysúly) csak Nagy János küzdhetett, de arra a 2006. májusi, Los Angeles-i 49 másodpercre nem szívesen emlékezünk. Az első magyar olimpiai bajnok ökölvívó (Amszterdam, 1928), Kocsis Antal viszont emigrálása után 22-13-5-ös profi mérlegét zömmel az Egyesült Államokban alakította ki, itt kapaszkodott fel a világranglista negyedik helyére is. 1931 derekán viszont négy meccs erejéig hazatért, Willi Metzner kiütését a Fradi-pályán tizenötezren tombolták végig.
Erdei Zsoltnak itthon már nem kell bizonyítania, Amerikában még lehet. Az első lépést már megtette.