Áll a miniszterelnök egy megáradt folyói által félig elöntött ország gátján. Megkérdezi honvédelmi miniszterét, hogy ebben a katasztrófában a hadsereg itthon szolgáló katonáin kívül hány fő tartalékost lenne képes mozgósítani.
Tizennyolcat – válaszolja a honvédelmi miniszter.
Tizennyolcezret? – kérdez vissza a kormányfő, mert azt hiszi, rosszul hallotta, amit a minisztere mondott.
Nem, tizennyolcat… – válaszolja a tárcavezető.
Bármilyen megdöbbentő, a beszélgetés nem egy pesti viccből, hanem a magyar valóságból való, még ha nem is valóságos. Hiszen akár Felsőzsolcán, akár utóbb Kolontáron elhangozhatott volna Orbán Viktor és Hende Csaba között.
Nem véletlen, hogy a magyar honvédelmi miniszter egyik legfontosabb intézkedése az volt, hogy minél hamarabb állampolgárok ezreit vonja be egy új tartalékos rendszerbe a Magyar Honvédség megtépázott erőinek kiegészítéseként.
Nem mintha eddig nem lettek volna ezrek az országban, akik szívesen ellátták volna ezt a feladatot. A tartalékosok ügye azonban nem volt napirenden az utóbbi nyolc évben. Annál inkább egykori tömeghadseregünk felhalmozott javainak kiárusítása: miközben eltörölték a sorkatonaságot, negyedére csökkentették a hivatásosok és szerződésesek létszámát a szaktárcánál és a honvédségnél, laktanyákat zártak be, ingatlanokat vertek dobra, ócskavasként adták el a hadsereg eszközeit, egész fegyvernemeket szüntetve meg a magyar hadseregnél.
Pedig a tartalékos rendszer megszervezése jó előjelekkel kezdődött. Czuprák Ottó, a Magyar Tartalékosok Szövetségének (Matasz) elnöke úgy emlékszik, az ezredforduló táján óriási ambíciókkal és tisztes állami támogatással hozhatták létre szervezetüket ők is Deák János nyugállományú vezérezredes irányításával.
Igaz, ekkoriban még a törvény szerint is élt a tartalékos rendszer, vagyis a sorkatonákat visszahívhatták bizonyos időközönként hadgyakorlatra. Akkoriban még tömegek csatlakoztak a „mozgalomhoz”, legalábbis több ezer tartalékos jelölt szolgálta a haza védelmét. Még egy harckocsizó tartalékos század létrehozása is szóba került, de pénzügyi okokból ebből nem lett semmi, no meg a honvédség tankjait is elherdálták azóta.
Ma már közszájon forog az a hadititok, hogy alig több, mint tizenöt harckocsink hadra fogható, mert a laktanyák megszüntetésével a nyílt téren hagyták elrozsdásodni, elajándékozták vagy éppen ócskavasként adták el őket a kohóknak.
A döntő változás ezeknek az ügyleteknek az idején, a szocialista Juhász Ferenc honvédelmi minisztersége alatt állt be a tartalékos rendszer kiépítésében is. A kezdeti lendületet azonnal lelohasztotta, hogy a több ezer fős jelentkezői létszám ellenére mindössze tizennyolc emberrel kötöttek olyan tartalékosi szerződést, amely még ma is érvényes.
*
Velük is csak néhány helyőrségben állapodtak meg későbbi státusukról. Azóta sem tudni pontosan, hogy mindez miért történt így.
Czuprák Ottó szerint takarékossági, szervezési okokból nem törődtek a tartalékosokkal, hiszen a jelentkezőknek az első három évre egyhavi, a második háromra kéthavi, ezután pedig háromhavi illetményt kellett volna fizetni a rendfokozatuknak és beosztásuknak megfelelően, sőt teljes felszerelést is kellett volna biztosítani nekik. Mások úgy emlékeznek, hogy a pályázók egy része lemorzsolódott, mert nem fért bele az életébe a szolgálat, vagy nem vette komolyan feladatát.
Ebben a helyzetben persze az volt a legegyszerűbb az előző honvédelmi vezetés számára, hogy azt hangsúlyozza: ezeket a feladatokat el tudja látni maga a honvédség, tartalékosokra tehát nincs szükség, egyébként is mindössze tizennyolcan jelentkeztek a szolgálatra.
A hadkiegészítésnek enyhén szólva nem tett jót a hadkötelezettség felfüggesztése sem. Czuprák Ottó szerint ezzel a lépéssel a fürdővízzel kiöntötték a gyermeket is, hiszen a sorkatonaság eltörlésével egy időben a tartalékosokat úgynevezett potenciális tartalékosokká változtatták, akiket csak minősített helyzetben lehet behívni.
Aztán következtek a szankciók, amelyek szép lassan kivéreztették az önkéntes rendszert. A magyar tartalékos tiszteknek például megtiltották, hogy egyenruhát vegyenek fel. Így előfordult, hogy a nemzetközi tartalékos tiszti találkozókon hazánkat szégyenszemre civil ruhás személynek kellett képviselnie.
Szerinte az is megalázó volt a Matasz-tagok számára, hogy az előző kormányok cinikusan csökkentették szervezetük támogatását arra hivatkozva, hogy nincsenek is tartalékosok Magyarországon. Eközben az árvizeknél több ezer órát dolgoztak a szövetség tagjai. A Matasz szinten tartó kiképzéseket, tanfolyamokat is tartott az elvileg minősített helyzetben még behívható 18 és 40 év közötti katonaviselt állampolgároknak. Amikor viszont 2005-ben letiltották a lövészeteiket is, egyre kevesebben jelentek meg a felkészítéseken.
A jó értelemben vett megszállottak persze maradtak, akikre ma is lehet építeni. Ennek köszönhető, hogy ma már a tartalékosok szövetségének több tagozata is van, az új tartalékos rendszer kihirdetése óta pedig további százak jelentkeztek a szervezetnél, hogy részt vehessenek a feladatokban. Csak az utóbbi két hónapban ötszáz ember jelentkezett a Mataszba, úgyhogy lassan kétezer fő fölé emelkedik a szervezet tagsága – közölte a szövetség elnöke. Mint elmondta, a többség leginkább azt szeretné, ha valamelyik helyőrségben vehetne részt katonai feladatokban és kiképzésekben. Jelentős részük biztosan vállalná még illetmény nélkül is a tartalékos szolgálatot, ha komolyan vennék, és szerződést kötnének vele. Nekik ugyanis az a fontos, hogy egyenruhát viselhessenek, és használhassák a technikai eszközöket.
Megszállottak és hagyományőrzők
– Vannak emberek, akik szeretnek focizni, de nem akarnak főállású focisták lenni. Így voltam én a honvédelemmel, de sokan vannak még rajtam kívül is ilyen emberek – fejti ki Ujházy László volt tartalékos, ma már szerződéses őrnagy, amikor az indítékairól kérdezem. Ő volt a legelső, aki önkéntes tartalékosi szerződést kötött a rendszerváltozást követően. Az őrnagy már régen készült erre a feladatra. A kilencvenes években a honvédségnél dolgozott közalkalmazottként, amikor frissen felavatott tartalékos tisztként bement az illetékes kiegészítő parancsnokságra, hogy tudna-e ott valamiben segíteni. Mivel a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban dolgozott, nem fogadták elutasítóan, de ha az utcáról jelentkezett volna tartalékosnak, lehet, hogy nem így viszonyulnak hozzá. A hadkiegészítők ugyanis még így is gyanakvással néztek rá, amikor meghallották, mit akar, hiszen a haderő akkoriban igen zárt struktúrában működött. 1998-ban aztán belépett az akkori Tartalékos Katonák Országos Egyesületébe, és alelnök lett. A Matasz megalakulásakor pedig hamarosan a szervezet elnökhelyettesévé választották.
Akkoriban a Honvéd Vezérkar úgy gondolta, üzenetértékű lenne, ha a Matasz egyik alapítója lehetne az első önkéntes tartalékos katona is. A szerződés aláírásához le kellett utaznia Szolnokra, hogy a személyügyi főnöke, a parancsnok és a szaksajtó jelenlétében lássa el kézjegyével a dokumentumot.
– Azért jelentkeztem, mert úgy gondoltam, jó egyensúlyt tudnék kialakítani a munkám és a tartalékos szolgálat között – idézi fel az őrnagy a történteket. – Ekkoriban ugyanis biztonságpolitikával kezdtem foglalkozni, és emellett jól jött, hogy tapasztalatokat gyűjthetek a taktikai vonatkozású dolgokról is. Egyfajta hitelességre is szert tehettem azzal, hogy tudtam, mi a különbség a gépkarabély és a géppisztoly között, nem tekintettek rám olyan szobatudósként, aki nem ért a gyakorlathoz.
Ujházy Lászlónak – mint minden tartalékosnak – érzelmi kötődése is volt a honvédséghez.
Kéri Kálmán vezérezredes, volt magyar királyi vezérkari ezredes a közvetlen ajtószomszédja volt abban a házban, ahol született. Mivel már gyermekkorában érdekelték a katonáskodással kapcsolatos ismeretek, sokat járt át az egykori főtiszthez beszélgetni, aki végül szinte fogadott fiaként indította el a pályán.
Hasonló, családi indíttatása is volt Jásdi Balázsnak, a hagyományőrzés megszállottjának is. A tartalékosokhoz csatlakozó férfi katonacsaládból származik, a nagyapja vadászpilóta volt a második világháborúban. Jásdi azonban a csekély számú magyar tartalékosoknak azon részéhez tartozik, akiket inkább a történelem vonzott a csapathoz.
– A honvédségnél azért nem maradtam annak idején, mert nem állt a számra az elvtárs megszólítás, és a modern hadsereg sem tetszett annyira – meséli a kezdetekről. – De vitorlázórepülő voltam az MHSZ-nél (Magyar Honvédelmi Szövetség – H. Gy.), ahol rendre és fegyelemre szoktattak, és ez nagyon tetszett, ahogyan a jó értelemben vett racionalitás is.
Ezt látták rajta ismerősei is, és gyakran kérdezték, miért nem áll be katonának.
– Azt válaszoltam, megvan a magam életcélja, bőrdíszműves iparművész vagyok, csak a régi katonaság izgat – mondja.
Ebből is főként a második világháború időszaka. A rendszerváltozás után megalakult hagyományőrző csoportok viszont főleg az 1848-as múltat idézték, ami szintén nem nagyon tetszett Jásdinak, egy kicsit kiszínezett múltnak érezte, amolyan operett-hagyományőrzésnek. 1997-ben azonban megtudta, hogy megalakult Jászberényben egy második világháborús hagyományőrző csoport, amelyhez azonnal csatlakozott.
– Innen viszont négyünket eltávolítottak, mert túl komolyan gondoltuk a hagyományőrzést. Ekkor találtam ki, hogy szervezzünk meg egy doni emléktúrát. Ezt tíz éve megtartjuk minden évben, és folyamatosan szaporodik a létszám. Először négyen voltunk, a rá következő évben húszan, tavaly pedig már százhúszan, miközben csatlakoztak hozzánk külföldiek is. Mindig meggyőződésem volt, hogy a hagyományőrzést valahogyan kötni kell a honvédséghez.
Ekkor csatlakozott a munkájukhoz néhai Kovács László nyugállományú ezredes. Ő volt a Matasz Veszprém megyei szervezetének elnöke, akinek a segítségével Jásdi elkerült a szervezet budapesti központjához. Amikor pedig megalakult a szövetség hagyományőrző tagozata, visszafordíthatatlanná vált az útjuk – emlékezik Jásdi Balázs, aki azóta társaival együtt fölvette a kapcsolatot három vidéki hagyományőrző csoporttal és külföldiekkel is. Mint meséli, amikor elkezdte szervezni a doni túrát, legmerészebb álmaiban sem mert arra gondolni, hogy egyszer kígyózni fog mögötte a menet, amelyben négy nemzet katonái gyalogolnak együtt, békésen. Először az olaszok csatlakoztak, de a románokat is bevonták a munkába. Aztán a bajor tartalékosok is jelentkeztek, akikhez Jásdiék rendszeresen jártak hadgyakorlatra.
– Számos gyönyörű gesztus kíséri ezt a munkát – mondja. A románokkal például elmehettek erdélyi emlékhelyekre, ahol nem kitiltással, hanem tisztelgéssel fogadták őket. A németek pedig nálunk adhattak díszőrséget második világháborús katonasírjaiknál, amire otthon gondolniuk sem szabad.
Nehéz levetni az egyenruhát
Jásdi Balázs tartalékos szolgálatra jelentkezésének története egyébként jellemző a Magyar Honvédség utóbbi tíz évére. Amikor szerződést kívánt kötni, közölték vele, hogy Szentkirályszabadjára kerülne szolgálatra, a katonai reptérre. A saját pénzén meg is vette az ehhez szükséges légierős társasági egyenruhát, de még csatlakozása előtt megszűnt a repülőtér. Azóta idejének jelentős részét a hagyományőrzés tölti ki, nemrég három gépágyút újítottak fel hatástalanított állapotban, amelyekre rengeteg időt és pénzt kellett fordítani. Közben a repertoárjuk is bővült, az első világháború és ötvenhat illusztrálásához is fel tudnak állítani egyenruhásokat, eszközöket. A fiatalember magánvagyona, sok millió forintja áll a felszereléseikben, eszközeikben.
Szerencsés embernek tartja magát Ábel Attila tartalékos főtörzsőrmester. Ő egyike annak a tizennyolc katonának, akik ma hivatalosan is tartalékosnak számítanak hazánkban. Úgy kerülhetett az első önkéntes tartalékosok közé, hogy „alig száradt meg a tinta” nyugdíjas-igazolványán. Éppen ezért az okmányért ment be a szolnoki hadkiegészítő parancsnokságra, amikor tréfásan megkérdezte, nem akarják-e újra bevonultatni. Legnagyobb meglepődésére elé tettek egy nyomtatványt, amelyet ki kellett töltenie, nemsokára meg is kapta a behívóját ennek alapján a tartalékos szolgálatra. 1983 óta hivatásos katonaként verte a dobot a repülőzenekarban, tartalékosként azonban régi szakmáját, az autószerelést hasznosítja a szolnoki repülőtéri üzemeltető, karbantartó század beosztott tiszthelyetteseként.
– Katonazenészként egész Európát bejártam, nehéz volt levetni az egyenruhát – beszél a múltról a főtörzsőrmester. – A sors iróniája, hogy nyugállományba vonulásom szintén egy szerencsés változásnak, a NATO-csatlakozásnak köszönhető. Ezután ugyanis csak egy rendfokozattal alacsonyabb szinten tudtak volna elhelyezni a honvédségnél, de ezt nem vállaltam. Most viszont hosszabb távú szerződésem van, jó érzés újra katonának lenni – jelenti ki a tartalékos évekről.
Gárda helyett legális katonáskodás
– Rengeteg katonának harminc-negyven évesen, ereje teljében el kellett búcsúznia a honvédségtől az utóbbi nyolc évben – panaszolja Czuprák Ottó. – Ezek az emberek inkább vállalnának tartalékos szolgálatot, mint hogy egy őrző-védő cégnél strázsáljanak. Sokat közülük beszippantott a Magyar Gárda is. Ebből a szervezetből rengeteg jelentkező volt mostanában, akik szívesen belépnének inkább a tartalékosok közé. Természetesen jó lenne, ha ennek nem lenne akadálya, vagyis olyan személyek kerülnének hozzánk, akik nem jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot. Ez azonban nehéz kérdés – sóhajt fel a Matasz elnöke, aki szerint a Magyar Gárdában sok olyan rendes fiatal is van, aki csak azért csatlakozott ehhez a csoporthoz, mert tartozni akart valahová, ahol egyenruhát viselhet. Ezeket a fiatalokat pedig szerinte le kellene kötni értelmesebb, országvédelmi célok érdekében.
Az új tartalékos rendszerben fiataloknak és idősebbeknek is több lehetőségük lenne rá, hogy aktívan részt vegyenek a honvédelemben. A tervek szerint összesen nyolcezer tartalékost vennének föl 2014-ig a honvédség kiegészítő elemeihez. A Matasz elnökének ismertetése szerint bé
