Pedig a nyomukban volt

Olyanról még sohasem hallottam, hogy Kenedi János elégedett lett volna. A liberálisokhoz közelinek mondott kutató, aki a rendszerváltozás óta a Kádár-kor disznóságait vizsgálja, a különféle ügynöklisták közt matat, örökké azt nyilatkozza, hogy őt ilyen meg olyan módon akadályozzák az igazság kiderítésében, betartanak neki, ellehetetlenítik, igyekezetében korlátozzák. Ennek ellenére – teszi hozzá – ő akkor is le fogja rántani a leplet a bűnös múltról, rámutat a ma is köztünk sunnyogó kaméleonokra, köpönyegforgatókra, hajdanvolt ügynökökre. Erre persze csak akkor képes, ha hagyják – de hát nem hagyják… Kenedi felderítő 2008 őszén így nyilatkozott a Heteknek egy interjúban: „Tizennyolc éve az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat az állambiztonsági források hollétének, mibenlétének tekintetében. (…) Nincs megbízható társadalmi nyilvánosságuk az ügyeknek.” (Ez azért is érdekes, mert a kitartó embert később még a Bajnai-kormány is arra ösztönözte, hogy csak dolgozzon szaporán, leplezzen, leplezgessen, rajta a világ szeme.)
Most, amikor a közvéleménynek végképp elege lett az impotens „kutatgatásokból”, s egy friss kormányrendelet lehetővé tette, hogy az egykori megfigyeltek akár haza is vihetik a róluk szóló ügynöki jelentéseket, Kenedi ismét haragra gerjedt, s azt nyilatkozta, elképesztő ez a húzás az új kormányszervek részéről, a titkosszolgálati iratok magánkézbe adása ugyanis bűncselekményekre bújt fel, azonkívül őt is akadályozza a kibontakozásban. A kutatóra vélhetőleg a jövőben új területek várnak: Julianus barát eddig ismeretlen levelezése, az inkák titkai stb.