Nemcsak a sportra jellemző, hogy a különböző generációk a maguk fénykorát látják a lehető legszebbnek: Bezzeg a mi időnkben… Önnek már bő negyven éve tart az ideje a ring mellett, ezért érdemes megkérdezni: régebben jobbak voltak a bunyósok?
– Az biztos, hogy többen voltak a hatvanas években, amikor elkezdtem edzősködni, hiszen a sportállás jó kényszerítő eszköznek számított. Most mivel tudok élni a saját versenyzőimmel szemben, akik teljesen amatőrök? A sportág szeretete, a dicsőség, a sikerhez vezető út… Ennek alapján felmérik a lehetőségeiket, s ha akarnak, küzdenek érte. Az edzőnek az a feladata, hogy a felkészülés során megtanítsa őket küzdeni, legyőzni a fáradtságot, növelni a stresszbíró képességet. Én mindig az élénk, éles eszű bokszolókat választottam ki, aki nem volt az, azt lebeszéltem a bunyóról. Viszont az éleseszűség nem feltétlen párosul bátorsággal, hiszen az okosabbja pontosan tudja, hogy az ő fejét is csépelni fogják.
– A bő egy hete befejeződött nagykanizsai országos bajnokság alapján hogyan látja a magyar ökölvívás jelenét, jövőjét?
– Itt van a zsebemben a papír, fel is írtam: 91 induló volt, összesen 81 meccs, ebből 33 gyors befejezést hozott, csak 48 ment végig, a tíz döntőből négynek hamarabb vége lett. Ez nagyon sok, hatalmas a szakadék a legjobbak és a mezőny többi része között. Bacskai Balázs még az Eb-arany óta is tovább fejlődött, rajta kívül Harcsa Zolin és a szupernehézsúlyú Bouquet Bencén láttam számottevő javulást. Káté Gyula szintén jól szerepelt, neki, aki tíz éve ott gyűrődik a világversenyeken, pontosan meg kell terveznie az utat 2012-ig a szép búcsú érdekében.
– Kátét és Harcsát, valamint a döntőben Bacskaitól kikapott Klasz Árpádot is ön edzi, kis klubja, az Unio Kispest felveszi a versenyt a nagyokkal. Elégedett emiatt?
– Tavaly mi nyertük a pontversenyt, öt éve ott vagyunk a legjobbak között, de nem az a célom, hogy az ob-n jól szerepeljünk, ezért sem erőltettem a vacilláló Harcsa Norbertet elindulni, pedig eredményes lett volna. Az embereimet ugyanis a világ legjobbjaihoz mérem, akkor vagyok elégedett, ha velük szemben van esélyük. Ez nem azt jelenti, hogy lenézem az országos bajnokságot, hatalmas az erkölcsi értéke, a sportág hazai ünnepe, egy itteni arany nekem többet ér egy Eb-pontszerzésnél is.
– Az idén kettőt szerzett belőle a klub, a döntőkön pedig ott ült a ringsarokban Dopeman, a rapper is. Hogy került oda?
– Lejár hozzánk, és igen fegyelmezett pali, nagyon jó az edzésmorálja. Örülök, hogy ott volt velünk Nagykanizsán, megérdemelte, bár a zenéje nem túl bonyolult…
– Csapatából Harcsa Zoltán ifjúsági olimpiai és junior vb-bronzérmével tette le a névjegyét. Hogyan találtak egymásra?
– 2001-ben figyeltem fel rá kilencéves fekete, szemüveges kisgyerekként, amikor lekísérte öt évvel idősebb bátyját, Norbit a terembe. Olyan jól mozgott, s akkora lelkesedéssel püfölte a zsákokat, hogy azt gondoltam, addig szeretnék edző lenni, amíg ő felnőtt lesz. Meghízott, majd elment a Fradiba focizni és a KSI-be bunyózni, aztán az élet úgy hozta, hogy két éve mégis hozzám került. Benne látok olyan képességet, hogy nagy bunyóssá válhat. Kevés ilyen akad.
– Világszinten is?
– Ott sem olyan sok. Ma rossz hatással van a profi boksz az amatőrre, persze Mayweather vagy Pacquiao tényleg klasszis, de jellemzően inkább akaraterős, bátor fickók, bérverekedők uralják a ringet. Hatásukra visszafejlődött az amatőr-ökölvívás, elvesztette a lábmunkát és a pontos ütéseket. Így aztán meglepődnek a versenyzők, mint például az ob-n Káté ellenfele vagy éppen Klasz Árpi, ha pontosan eltalálják őket, és lemennek a padlóra, akkor is, ha nem feltétlenül muszáj. Én mindig a klasszikus, tiszta, korrekt boksz híve voltam.
– Kritika ide vagy oda, úgy tűnik, mintha elégedett lenne a sorsával.
– Mert csak örömet kaptam pályafutásom során, s nagy élvezettel edzősködöm ma is, hiszen a sport annyi mindent tud adni az embernek. Ám fontos, hogy csak tisztán lehet menni a csatába, tiszta erkölccsel, lélekkel, erre próbálom nevelni a versenyzőimet, s hogy az értékítéletük más legyen, mint a mai fiataloknak. Nehéz a dolgom, hiszen csak napi két-három órát vagyok velük, s főleg olyan családból érkeznek, ahol nem vérteződnek fel ezekkel az erényekkel.
– 2010 minden nehézség ellenére a hazai amatőr-ökölvívás kiemelkedő esztendeje. Évtizednyi szünet után újra világversenyes aranyérmet szerzett egy magyar bunyós Bacskai Balázs révén, a moszkvai Eb-hez hasonló jó mérleg legutóbb 1996-ban született. Mi lehet a szép eredmény oka?
– Újra vannak klasszisaink. Ám az Európa-bajnokság már elmúlt, akkor örültünk, de most arra kell rájönni, mit változtassunk a további javulás érdekében. Jelenleg Bacskai jár a legjobb úton, kész, tudatos versenyzővé érett. Káté jövőre 29 éves lesz, neki már meg kell terveznie minden lépését ebben az intenzív terhelésű sportágban. Melléjük kell találni még pár embert: Szellő, Bouquet, Darmos, Varga Miki…
– Azért Kovács Pista volt az igazi, nem?
– Ő arra a ritka bunyósra a példa, aki egyszerre okos és küzdőképes. A kilencvenes évek elején egy papírsúlyú bolgár srác, Petrov feljött légsúlyba, találkozott Pistával, s a második menetben jól megdörgölte. Erre Pista nem beijedt, inkább agyonverte a harmadikban. Petrov pedig jól járt, mert azonnal visszament papírsúlyba, ahol aztán olimpiai, világ- és Európa-bajnok lett.
– Kokóból csak egy van, ugye?
– Belőle egy, hasonlóból alig. Okosan megtervezte az életét, szellemes, kedves, sikeres ember. Olyanok akadnak, akik jól használják ki a helyzetüket, de olyanok nem nagyon, akik megteremtik azt.
– Ön megteremtette a magáét? Például azt, hogy Kispestről indult, s oda tért vissza.
– Valóban, kispesti születésű vagyok, s a boksszal is itt találkoztam először hatévesen, 1949-ben. Egy Kistext-meccsen a kétszeres Eb-ezüstérmes Juhász István, Csucsi bunyózott, de arra emlékszem inkább, hogy kialudt a villany áramszünet miatt. Aztán elkerültem innen, de később már tudatosan Kispesten építkeztem. Amikor a mostani klubomhoz kerültem, az volt a neve, hogy Unió 19, a kerületre utalva, s mondtam a tulajdonosnak, Erdei Lackónak, aki szintén ős-kispesti, hogy 19 helyett inkább Kispest kerüljön a névbe. Valóban komoly érzelem, kötődés van bennem a lakóhelyem felé, de várjon csak, nem akarok én magamról beszélni, inkább a bokszról.
– A kettő elég nehezen szétválasztható… Ha már a versenyzők krémjétől elvárja, ön megtervezte karrierjét?
– Igen, edzői pályafutásom során tudatosan készültem arra, hogy első számú szakmai vezető legyek. Már jóval korábban, 1969-ben elkezdtem a szakmát, aztán ’88–89-től a válogatott Papp Laci bácsi mellett dolgozhattam. Amikor 1992-ben szövetségi kapitányi pályázatot írtak ki, minden követ megmozgattam, hogy nyerjek, ebben segített a fiatal, nyerő emberekből álló csapatom, Kovács, Mizsei, Szűcs és a többiek. Sikerült olyan családi, anyagi hátteret kialakítanom, hogy egzisztenciálisan nem függtem az edzősködéstől. Megszereztem minden elméleti tudást, TF, szakedzői, bírói, egyik sem gyorstalpaló. Laci bácsit természetesen nem tudtuk pótolni, az ő szigorú, következetes, fegyelmezett munkáját s főképp az emberségét, tisztaságát. Makulátlan ember volt, akihez megpróbáltam felnőni. No meg ellesni a szakmai fogásait, mert nem sokat magyarázott.
– És az ön édesapja? Elvégre ő is elismert szaktekintélynek számított a ring mellett.
– Édesapám igen kritikus volt, ami nem esett mindig jól, ám talán ez segített a pályára. Huszonnégy éves koromig bunyóztam, de lelkileg nem voltam alkalmas az élsportra. No meg a faterrel is nehezen alakítottuk ki a megfelelő versenyző-edző kapcsolatot. Pedig ez az érzelmi, szeretetteljes kapocs nagyon fontos, amit mindenkinél differenciálni kell a bunyó érdekében. Ez egyszerre több emberrel nem megy, ezért nem dolgozom soha nagy csoportokkal, hanem csak két-három versenyzővel.
– Az édesapjának is akadt olyan kiemelkedő tanítványa, mint önnek Kovács István?
– Igen, Kajdi János. 1959-ben hozta fel Szombathelyről, s két Európa-bajnoki címig, olimpiai ezüstéremig jutott vele. A hatvanas években nem nagyon látott a szakma Kajdihoz hasonlóan felkészült, kiváló bokszolót. Mégis, valami hiányzott a teljes sikeréhez, talán az, hogy nem tudta elkerülni a súlyos sérüléseket.
– További párhuzam a papájával, hogy ő is sokáig tevékenykedett a ringsarokban.
– A fater még nyolcvanévesen is ott ült, Svasznek Jenőnek segített az Újpestnél. Nem nagyon örültem neki, mert féltettem az egészségét, de utólag nem volt rá indokom. Jómagam hatvanhét múltam szeptemberben, s 2012 után már nem akarok edzősködni. Bár a kis Harcsa 2016-ban lehet az igazi… Azért odáig nem tekintek.
– Tudnak még újat mutatni önnek a szorító környékén?
– Állandó érési folyamatban vagyok. Felismerem a hiányosságaimat, de nemcsak a sajátjaimat, hanem a versenyzőét is. Elsősorban persze az ellenfél a fő kritikus, nem én. Folyamatosan megújulok, már rég elfelejtettem a régi felkészülési terveimet, rendszeresen járok szakmai előadásokra, most a hét végén például Tatán voltam edzőkonferencián, igaz, aztán három óra alatt értem haza, úgy esett a hó.
– Ha jól tudom, nemcsak ön, hanem kis klubja edzőterme is megújult.
– Nem volt még nálunk azóta? Új hajópadlót rakattam le, olyan zsákokat és fedeles labdákat kaptunk, hogy Roy Jones Jr. sem edz különbön. Tavaly ilyenkor egyébként az egyik legjobb, leggyorsabb fedeles labdát Kovács Pistánál szereltem fel a gyerekeinek karácsonyi ajándékul, hogy gyakorolhassanak rajta. Örültek neki, de azóta visszatértek a gyeplabdához.
– Akkor onnan biztosan nem jön Szántó Imre új siker-Kovácsa…
– Olyan, mint ő, sehonnan. Általában úgy néz ki, én segítem át a nehézségeken a versenyzőket, de vele kölcsönösen tudtuk lelkesíteni egymást, s átlendíteni a holtpontokon. Erről még nem nagyon beszélgettem senkivel, mekkora nyereség volt nekem egy ilyen lelkes, céltudatos sportoló. Felismerte és elfogadta, amit mondtam, s azóta én is őszintébb,
nyitottabb vagyok.
origo.hu
Hatalmas botrányairól terelné el a figyelmet Magyar Péter
