Európa rettegői és a valóság

Kitől féltsük Európát? Az elmúlt hetek külföldi sajtóját olvasva a válasz – kevés kivételtől eltekintve – egyértelműnek tűnik, Orbán Viktortól és a Fidesz kétharmados hatalmától. Nincs új a nap alatt: 1990 óta minden magát jobboldaliként meghatározó magyar kormány e lapok definíciója szerint csak a szélsőségesekkel kokettáló, antidemokratikus tendenciákat felmutató, a környezetére és Európa stabilitására veszélyes lehetett. Kizárólag a halott jobboldali lehetett jó jobboldali, miként az életében kíméletlenül támadott Antall Józsefből is e logika alapján lett egy évtized múlva a demokrácia szilárd támasza.
Elég felidéznünk, anno milyen vádakkal illették a szerencsétlen, végtelenül naiv MDF-kormányt és annak fejét. Többek között az olyan magától értetődő mondataiért, miszerint ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke. Pedig akkor még Budapest majdnem minden nyugati gazdasági és politikai jó tanácsot komolyan vett, a kiválasztott privatizációs modelltől egészen a számonkérés gyakorlati elmaradásáig. Így a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett azzal vádolni, hogy valamelyik jelentős multicég érdekeit sértette volna. Mégis, már akkor is, ugyanazon személyek, politikai és gazdasági csoportok képviselői rettegtek, ugyanazokra a valósnak mondott érvekre hivatkozva követelték Európa azonnali beavatkozását. Bármit is tettek ugyanis e jobboldali kormányok, a néhány tucat főállású aggódót hol a Weimari Köztársaság végnapjaira, hol a nemzetiszocialista diktatúra egyik vagy másik korszakára emlékeztették. Már akkor valószínűsíthető volt, hogy itt a valódi félelmeik helyett a fasizmusbunkó használatával kívánták elterelni a társadalom figyelmét olyan kellemetlen kérdésről, mint a kommunista diktatúra haszonélvezői elszámoltatásának elmaradása, vagy a régi káderek politikai hatalmának gazdaságivá alakítása. Ma már aligha vitatható, hogy a Demokratikus Charta működtetése, nemzetközi nagyriasztásai mögött döntően nem a szabadságjogok miatti valós aggodalom, hanem a posztkommunista szocialisták rehabilitálásának szándéka és az MSZP–SZDSZ-koalíció létrehozása állt.
Amint arra a német történész, Michael Wolffsohn „Németország Akta” című könyvében rámutatott, ez a trükk nem számít magyar sajátosságnak. A 80-as évek végén, amikor az NDK egyes vezető káderei megérezték a változás szelét, túlélésükért megpróbáltak ismét életet lehelni a szovjet megszállási övezet alapító mítoszába, az antifasizmusba. 1987-től azzal házaltak külföldön, hogy csak a megosztottságuk fenntartása képes megfékezni az alapvetően antiszemita németeket. 1988-ban még az Izraelnek fizetendő kárpótlás lehetőségét is megpendítették Kelet-Berlinben – ezt addig az NDK arra hivatkozva tagadta meg, hogy nem jogutóda a Német Birodalomnak –, amennyiben Jeruzsálem segít megakadályozni a német újraegyesítést.
Miután a magyar baloldal máig nem tudta tisztázni viszonyát a nemzethez, ezért továbbra sem képesek elszakadni immár százéves hagyományuktól, a külső erők igénybevételétől hatalomra jutásukért, illetve hatalmon maradásukért cserébe. Kimondatlan ajánlatuk az elmúlt húsz esztendőben úgy hangzott, hogy minden gyengéjük és korruptságuk ellenére barátaiknak és üzletfeleiknek velük érdemes számolni, mert csak ők képesek megfékezni az alapjában szélsőségességre, radikalizmusra hajló magyarokat. S természetesen egészen más üzleti lehetőségeket nyitnak meg előttük, mint a gazdasági patriotizmust célul tűző Fidesz-kormányok. Ugyanez a szellemi kör kívánt a 2002-es választásra nemzetközi megfigyelőket hívni, mert szerintük a Fidesz biztosan manipulálni fogja a végeredményt.
Közben számtalanszor kiderült, hogy ezek a félelmek alaptalanok. Ezért nem ártana a rettegőket figyelmeztetni, miszerint ők már régebben aggódnak a jobbratolódás, a radikalizálódás miatt, mint a mindössze 12 évig létező Harmadik Birodalom fennállt. (Nyolc és fél éve azt sem tudjuk, hogy merre járnak azok a bizonyos, hamis szavazócédulákat Magyarországra szállító augsburgi kamionok.) Mégis, a tényektől függetlenül a „jó ügyért”, mint a sajtószabadságért illik aggódni, sőt szinte kötelező. S ha feleslegesen aggódott valaki, akkor sem történt semmi, mert még sohasem érezték igényét annak, hogy akárcsak egyszer bocsánatot kérjenek téves riasztásaikért. Ráadásul minden alkalommal elvárják, hogy az előzmények ismerete ellenére éppen aktuális riasztásaikat újra és újra halálosan komolyan vegyék.
Nem szabad azt sem elfeledni, hogy a „haladó erők” az elvtársi szolidaritáson túl más ok miatt is előszeretettel aggódnak a szabadságjogokért Magyarországon. Itt ugyanis úgy érzik, könnyedén alakíthatják az elvszerűt, nem kell politikai nyilatkozataik okán gazdasági megtorlásoktól tartaniuk. Nem tekinthető véletlennek, hogy Gerhard Schröder, aki kancellárként szinte minden évvégét a német gazdaság lobbistájaként Kínában töltött, nagy megértést tanúsított a pekingi kormány igencsak korlátozó szabadságjog-felfogása iránt. Vagy szintén ő nevezte 2004 őszén Vlagyimir Putyint színtiszta demokratának, aki országát rendes demokráciává kívánja alakítani és szándékát meg fogja valósítani. Érdemes a mai német szociáldemokrata aggodalmaskodóknak idézni egykori kancellárjuk és pártelnökük indokolását is, hiszen Schröder szerint az orosz elnök 75 év kommunizmus és tíz év káosz után egy szétesett államot örökölt. S Putyin azért dolgozik, hogy az államot ismét működőképessé tegye, érvelt a Jörg Haider elleni kampány egyik értelmi szerzője. S barátja, Putyin valóban nem feledkezett meg róla, alig egy évvel később már a Gazprom egyik svájci adóparadicsomban bejegyzett leányvállalatának fizetési listáján szerepelt. Ráadásul az EU-n belül is léteznek „még egyenlőbb” államok. A Magyarországot érintő médiakritika mögül gyakran kihallatszik, hogy az illető legszívesebben a francia vagy olasz viszonyokat bírálná, vagy elkötelezett baloldaliként zavarja a jobboldal és értékeinek túlzott európai befolyása.
Ilyen előzmények után szinte biztosra vehető volt, hogy a Fidesz hatalomra kerülését követően ismét beindul a kül- és belföldi rettegésüzem. A legutóbbi EP-választásokon, pozitív üzenet híján, már kizárólag a félelmekre alapozta kampányát a haldokló SZDSZ. Majd ugyanezzel próbálkozott az MSZP: a két választási forduló között immár a kétharmados veszély következményeivel riogatta mindazokat, akik a valóság helyett – lásd a közbiztonság az ország egyes régióiból történt eltűnését – még mindig szívesen foglalkoztak látszatproblémákkal.
A kommunikációs rettegésnek elsődleges célja volt a Fidesz kétharmados többségének megakadályozása. Ezért elfogadhatónak tűnt számukra még a Jobbik megerősödése is, mert egyrészt hihetővé tette antifasiszta gerjedelmeiket, másrészt szavazatokat vehet el a Fidesztől. Az MSZP akkor még abban bízott, hogy a kétharmados törvények elfogadásához a Fidesz vezette szövetségnek szüksége lesz a szavazataikra, aminek természetesen majd megkérhetik az árát. Miután ez a kétségbeesett tervük sem sikerült, maradt a szocialisták utolsó reménye. Olyan „sikeresen” eladósították az országot, hogy gyakorlatilag az új kormány a hitelezők felügyelete alá került, mozgástere nulla. Abban bíztak, hogy a kormány tagjai mondanak majd néhány kurucosat, de végül kénytelenek lesznek követni az IMF és az EU kottáját. S ha esetleg mégis önálló lépésre, például a számonkérésre szánnák magukat, akkor e szervezetek majd visszapofozzák őket a helyes mederbe.
De miután ez a tervük is dugába dőlt, maradt a szocialisták utolsó utáni reménye, a külföldi felmentő sereg. Mára azonban kiderült, a súlyos pénzügyi gondokkal megvert, amúgy is lassú EU nem akar és nem is tud a magyarországi baloldal verőlegénye lenni. Élesen fogalmazva, aki betartja a költségvetési hiányra vonatkozó vállalásait, az komoly szabadságot élvez. Lásd Görögország példáját, amely lassan két évtizede eredményesen szabotálja Makedónia integrációját egy nevetséges névvitára hivatkozva. Vagy az európai szocialisták 2009 végén napi érdekeik miatt megbocsátottak a fasisztoid Szlovák Nemzeti Párttal együtt kormányzó Smernek, és ismét teljes jogú taggá fogadták a Szocinternben.
S itt kapcsolódik be az események láncolatába a nemzetközi sajtó, amelynek jelentős része már hisztérikussá vált. Magyarországtól eddig azt szokták meg, hogy a legkisebb külhoni rosszallásra is azonnal haptákba vágja magát és engedélyt kér a meghunyászkodásra. Most azonban Magyarország kormánya vette magának a bátorságot, hogy újradefiniálja saját mozgásterének határait. S azt az érzést láthatóan kül- és belföldön sokaknak nehéz megemészteni, hogy Budapestnek önálló véleménye lehet, amit szükség esetén kész megvédeni is.
Tamási Áronnak tulajdonítják a mondást Észak-Erdély visszatértekor, hogy az igazságot is meg lehet szokni. Nos, az új budapesti stílusba is beletörődnek majd.

A szerző történész