Felemelni mindenkor

Czakó Gábor életműve a művészet legősibb küldetésének míves foglalata; hiszi és vallja a gyönyörködtetni és használni elvet. Szépíróként a műfaji újításokra is fogékony sokszólamúság és a hiteles metafizikai üzenet egységét valósította meg. Szociográfusként, publicistaként keresztény morálközpontúság jellemezte a pártállami években is. Munkásságát március 15. alkalmából Kossuth-díjjal ismerték el.

Mintha Pilinszky írt volna mottót munkássága margójára: „Amiként kezdtem, végig az maradtam.” Már 1970-es A szoba című regényében is az ember elemi jogaiért perelt, s perel ma is, többek között a Beavatás című esszésorozatban. Hogyan tudott következetes maradni nehéz időkben is?
– A következetesség a lényemből fakad. Kisfiú korom óta együtt él bennem a tudásvágy, a pajkosság, a sport- és szépségszeretet az istenszerelemmel.
– A szociográfiától a spirituális témákig terjedt az érdeklődése kezdettől fogva. Hogyan fér meg önben ez a kettősség?
– Szándékosan nem alakítottam ki magamnak stílust. A műhöz igazodom. Különbözőnek látszó munkálkodásaim mind egy tőről fakadnak – a lelkemből, amit Valakitől kaptam. Állandóan figyelmeztet arra, hogy a mindenség, az ország sorsa, az én életem, vagy az emberiségé és a hangyáké mind szellemi alapokon állnak. Ezek az alapok nem sérülhetnek, de eltávolodhatunk tőlük, s akkor úgy járunk, mint a mostani, gazdaságkori civilizáció, amely már az egész bolygót veszélyezteti. A Föld látszólagos urai lassan a Nagy Parázna sorsára jutnak. Ők találták ki, hogy üzletben nincs barátság. Mindent töröltek, ami eddig az életet, a társadalmat fenntartotta.
– Két hetvenes évek közepén megjelent legendás szintézisregénye, az Iskolavár és a Várkonyi krónika az elsők között vallott pozitív értelemben 1956-ról és szólt nyíltan a szocializmus tarthatatlanságáról.
– Az akkori idők vakmerőségei közé tartozott tabukat becsempészni a könyvekbe. Ez nekem szó szerint is sikerült a forradalommal kapcsolatban a Várkonyi krónikában. Ugyancsak a Szépirodalminál jelent meg a + című kettős novellafüzérem, benne Jan Palach önkéntes tűzhalála előtti tisztelgésem. Aki megtalálja a kedves olvasók közül, az kap tőlem egyet újabb köteteim közül.
– Mit gondol, fellélegezhetnek-e azok, akik a rendszerváltástól mostanáig újságíróként, publicistaként harcoltak az álliberalizmus ellen, vagy a neheze csak most jön? Aligha véletlen, hogy a Kossuth-díjat életműve elismeréseként csak most vehette át…
– Nyilván nem kaphattam volna meg az előző kormány idején. A koreszmékkel kapcsolatban eligazító lehet Kodolányi János háború alatt írt Zárt tárgyalás című műve, amelynek hősét a liberális, a náci és a kommunista együtt ítéli el. 1945-ben a nyilasok átálltak kommunistának, később – már aki megérte – liberálisnak. Nyugaton marxista ’68-asokból lettek a mai Cohn-Benditek. Készítettem egyszer egy Beavatást Náciszocihollyreál címmel. Bárki meggyőződhet belőle e három eszme gyökérbeli azonosságáról.
– Lát-e reményt a magyar szellemi élet gyökeres megújulására?
– A politikai változástól nem sokat remélek – a mai politikai osztályban egyelőre még fehér holló a művelt ember. Ráadásul a helyzet nemzetközi. A művészetet, az esztétikát, a filozófiát és a tudományt az üzleti élet által kitalált piaci szabványokkal, úgynevezett izmusokkal vezérlik jó száz éve. Aki belenyomorítja magát az éppen menő „stílusba”, azt kiállítják, fordítják, előadják ország-világszerte, a többi marad a partvonalon kívül. A. K. Coomaraswamy írta: „Az ember soha nem élt a szépségtől úgy elhagyatva, mint most.” A szépség persze nem pusztán esztétikai kérdés. Már Platóntól tudjuk, hogy a szép, a jó és az igaz egy, s egy velük a szeretet, mert szép az, amit (akit) szeretünk. A világpiac „esztéta” szolgálói nálunk is nyomatják az éppen futó szabvány termékeit.
Az igazi művész fütyül rájuk. Az igazi művekre nem húzható kényszerzubbony. Szerénytelenül megjegyzem: az én műveimre sem. Akkor újul meg a magyar szellemi élet és a művészet, amikor megtanul fütyülni.