Köznapló

Március 25., péntek
A nép szava Isten szava, és ha a nép fia úgy találja, hogy a fővárosnak mindene megvan, csak egyvalamije hiányzik, legyen – tessék megadni ezt az egyet! Nevezzenek el teret Elvis Aaron Presleyről!
A lelkesek a Margit híd budai hídfőjére szavaztak, de azt többen ellenzik.
Utolsó értesüléseim szerint a Jailhouse Rock énekese a Ferenc körút és az Üllői út sarka közti terecskének ad új értelmet nevével. Semmi kétség, jellegzetes része a fővárosnak. Zaj, benzingőz, a járdán galambszar. A hely egyesek szerint méltatlan a dalnokhoz.
Valóban az, ha ideírok egy másik nevet: Vámbéry Ármin. Szegény, beteges zsidó gyerekként hozta a gólya Magyarországra. Egy szabó árvája volt, a legmélyebb nyomorból próbált kiemelkedni hallatlan akaraterejével. Sántasága se tántorította el: tudni akarta, honnan indult el az egyetlen ázsiai nép, mely képes volt megmaradni Európában. Ez a vágy feledtette vele a tengernyi kínt, megaláztatást. Huszonhét nyelven beszélt. Gyalog, szamárháton, dervisnek öltözve vágott neki a hosszú útnak. Sivatagok tüze égette, olyan országokon és birodalmakon át jutott Teheránig, ahol az idegen halál fia volt. Ő megmaradt. Védte ügyessége, tudása és a hit, hogy rálel a magyar őshazára. Bizonyítani akarta: a mi hivatásunk hidat alkotni Európa és Ázsia közt.
Útja hatalmas megbecsülést szerzett neki számos országban. A sánta kis embert Viktória királynő több napra vendégül látta Windsorban, és a vacsoránál mellette kapott helyet.
Vámbérynak se utcája, se szobra nincs Budapesten. Bizonnyal vannak nála érdemesebbek.
Mint Hikádé Aladár, a kommün egyik népbiztosa, aki moszkvai évei alatt többször ebédelt Sztálinnal, márpedig egy ebéd a Kremlben egész más, mint a windsori kastélyban.
Vagy ott a derék Ries István. Neve parkot ékesít a Józsefvárosban, arra emlékeztetve a környék lakóit, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Ries szociáldemokrata volt, átállt a kommunistákhoz, akik hálából végeztek vele. A Princz Gyula-féle különítményesek verték agyon egy pincében. Éppoly alapossággal, mint ’19-ben a Lenin-fiúk.
Ha ott ülnék a városházán, Elvis Presley mellett szorítanék valami helyet Vámbérynak is. Egy félfenéknyit, bár se hatásköröm, se ügyosztályom, se hatalmam nincs ehhez. Amim van: éberség. Hasonló a tűzőréhez, akit azért állítottak a toronyba, hogy ha a magasból lángot lát, rántsa meg a harangkötelet.
A tűzőr nem alhat el. Ezért is látom, hogy nálunk a jókat évszázadok óta nyeli a feledés, eközben a zajosak, a dörgölődzők, a hígak, a kétszínűek, a pártosak és az olcsó sikerűek hangos tapsokat aratnak…
Eszembe jutott még valami. Egy másik amerikai. Előttem nagyobb becse van, mint a dalnoknak.
Nélküle a Nemzeti Múzeum kincseiből hírmondó sem marad ’19 őszén. A román megszállók elhurcolták volna, mint tették a mezőhegyesi ménes tenyészlovaival, a Ganz Danubius hajóépítő cég gépeivel, mozdonyaink több mint a felével, a vasúti személykocsik 95 százalékával, a postaügyi minisztérium műszaki berendezéseivel, élelmiszer-tartalékaink nagyobb részével és ki tudja, még mivel.
A románok 1919. október 5-én próbáltak betörni a Nemzeti Múzeumba. Az épület előtt tucatnyi teherautó sorakozott. Azokra akarták fölpakolni a felbecsülhetetlen értékű kincseket. Ha övék Erdély, akkor annak mérete és lakossága arányában elszállítják Bukarestbe mindazt, ami „megilleti” őket.
Ekkor lépett színre egy amerikai katona. Egy tábornok. Neve: Harry Hill Bandholtz. Kezében lovaglóostorral megállt a múzeum kapujában, és közölte a meglepett román tisztekkel: az épületbe csak rajta keresztül juthatnak be. Miután elkotródtak, lakatot tett rá, és lepecsételte a kaput.
(Kevéssé ismert, hogy nem csak a románok jelentkeztek. Eduard Benes a meg sem alakult Csehszlovákia nevében jegyzéket küldött Trianonba, hogy ők ugyanígy részt kérnek a múzeum kincseiből. Elutasították.)
Brandholtznak utóbb szobrot állítottak. Nem volt egyszerű. A románok háborogtak. Ligeti Miklós a bronztábornok kezébe adta a lovaglóostort is, s ez sértette a győzhetetlen román hadsereg hírét, nevét. Még hogy őket arra emlékeztessék, hogy a tábornok egyetlen lovaglóostorral kergette el őket… Diplomáciai levélváltások után, 1936-ban végre mégis elkészült a szobor. Az ostor maradt – a tábornok háta mögé került.
Rákosiéknak így sem tetszett. Egy szoborgyűjtő raktárba tették. Onnan került ki a Városligetbe, majd az idősebbik Bush látogatása előtt néhány nappal az amerikai követség elé.
Brandholtznak sincs utcája, de a szobra legalább áll.

Március 28., hétfő
Első könyvem címével magamat biztattam: Legyél vándor! Negyvenöt napos gyalogjárás, ezer kilométer volt mögöttem, megkérdeztem sajgó lábamat, nem tartja-e szerénytelennek. Azt mondta, nem. Volt még egy kérdésem: mit szólna, ha kicserélném keresztnevem első betűjét? Két oka is volna. Az egyik egy pléd. Sanyi néven árulták, ami fölöttébb kínos. A „vándor” amúgy is jobban illik rám, mint a másik, amely folyton a nagy makedónra emlékeztet. Hódításai Indiáig értek, az enyémek elakadtak néhány feszülő szoknyán. Akkor meg mire föl ilyen név?
Előtte a geodétaság szabadsággal kecsegtető vándorélet volt.
A földmérésben talán Istennek is kedve telik, hisz a mérnök a teremtést hitelesíti, ám kiderült, hogy nem hitelesítésre születtem. Jó, de akkor mire?
Eszeveszett köröket futottam, hogy megtudjam. Már csaknem feladtam a keresést, mikor kiderült: a riporterség arányos velem. Nem lett volna jobb az íróság felé fordulni? Nem.
Úgy láttam, nagyrészt olyan urak és hölgyek művelik, akik félik az életet. Fogalmuk sincs, milyen gyönyörűség kötelékek nélkül kódorogni, ahogy Balassi, Kassák, Whitman, Cendrars, az ifjú Gorkij, a román Istrati vagy a cseh Hrabal tette. Mindig úton voltak, s ha valamiért meg kellett állniuk, lelküket, szellemüket biztatták, azok nyargaljanak tovább.
Riporternek láttam őket, bár alig hiszem, hogy elképzeléseim rímeltek volna a tankönyves definíciókra. Úgy véltem – és ettől ma sem tántorít el senki –: aki fejét erre adja, annak lelkében nem évszak szerint van tavasz. Akkor jön el, amikor lelkében, akárcsak a rügyek márciusban, duzzadni kezdenek bizonyos érzések és szavak, velük a kényszer, hogy meg kell találniuk a hozzájuk rendelhető tájat, eseményt, embereket.
Az oknyomozók szerint egy riport felkészültségből, ravasz kérdésekből, szemfülességből és némi szerencséből áll össze. Színigaz, a különbség annyi, hogy az rendőrségi vagy politikai műfaj, míg emez a költészettel rokon. Hrabal úrnál lehet erről faggatózni. El fogja mondani, mint elmondta több alkalommal, míg élt, hogy ő riportokat ír. Hagyják békén az irodalommal! S ez nem afféle blikkfang.
Az igazi riport a mecsetek kupoláit idézi. Van bennük egy kis csalás. Úgy festették meg őket, hogy azt higgyük, ívük a valóságosnál meredekebb. Szükség van erre. Nem a festőknek. A híveknek. Távlatot akarnak, mikor az ég felé néznek.
A távlat kulcsszó. Ezért állítom, hogy jó riportot csak vándorhabitusúak tudnak írni. Akik, ha megérkeznek valahová, tudják, hol vannak. Ami azt jelenti, hogy érzik a távolságokat. Mi mitől mennyire van.
Ez csak látszatra egyszerű.
Tudni, hol vagyunk, először is azt jelenti: tudni, kik vagyunk. Csak utána következhet a fontos művelet: beilleszteni, amit látunk és hallunk egy tágabb világba. Aztán egy még tágabba. Ahogy a kínai festők dolgoztak.
Keressék meg a világhálón Si Tao (másként: Dao Ji) képeit! Látni fogják, hogy az embert keresni kell az égbe nyúló hegyek, a sziklák, a vizek és a fák együttesében. Miért? Mert az ember ekkora, semmivel se nagyobb. A vándor tudja a legjobban.
A természet tiszteleténél nincs fontosabb. Hogy is írta Si Tao? „Hegyek és folyók bíztak meg azzal, hogy szóljak a nevükben. Bennem születtek, és én őbennük.” Egy nála régebben élt költő, a legnevesebbek egyike híres négysorosában így fogalmazott: „Madárraj lebeg, / árva felhő megy / nem únjuk nézni / egymást – én és a hegy” (Li Taj-po: Egyedül ülök a Csing-ting hegyen – Képes Géza fordítása).
Akinek célja az isteni megismerés, ne csodálkozzék, ha a riportírást – pontosabban magamagát – nem tudja beleszuszakolni szokványos keretekbe. Hogyan jön ez ide? Az alábbi példa elmondja.
Geodéta barátom nagy dohányos volt. Mezítlábas Symphoniát szívott, két dobozzal naponta. (Akkoriban én is fújtam a füstöt, közel sem olyan hevesen.) Aztán egy orvos és egy műtét meggyőzte, abba kell hagynia. Abbahagyta. Mikor rákérdeztem, milyen érzés, hogy ennyi év után nem gyújthat rá, ezt felelte: „Te cigarettázol, de tulajdonképpen mindig amatőr voltál. Engem eltiltottak, nem gyújtok rá, de így, ebben az állapotomban is inkább számítok dohányosnak, mint te.”
Ilyenformán lettem én a vándorlással és a riportírással.

Március 29., kedd
A holland és a magyar futball közti különbséget nem a pesti négy és az amszterdami öt kapott gól jelezte. Egy kis ünnepség. Búcsúztatták a visszavonult Van Bronckhorstot. Nem az volt figyelemre méltó, ahogy ez a sportember viselte magát: nyugodtan, derűsen, elegánsan. A respekt volt megkapó. Bronckhorst ott állt, ahol kifutott a holland válogatott. Mindegyik örömmel és szeretettel ölelte át. Emlékszem, sok éve hol és hogyan búcsúztak Alberttől. Fehérváron egy sáros meccs végén. Elegancia? Derű? Ugyan. Irigység. Menjél, öreg…