Az én szememben mindmáig Mária Terézia osztrák főhercegnő, magyar és cseh királynő vitte a pálmát, ha gyermekáldásról, gyermekszeretetről esett szó, merthogy tizenhat csemetének adott életet, ráadásul a krónikák gondos, lelkiismeretes anyaként említik, aki még a teát is maga töltötte a kicsik csészéjébe. (Mondhatnánk persze, könnyű egy uralkodó asszonynak, akinek még a férje – I. Ferenc – is német-római császár, mégis…)
Tegnap óta változott nálam az állás: a Tolnában élő Lukács Juliska néni került a lista élére, s nem csak azért, mert megtudtam, ő húsz gyermeknek adott életet – főképpen a sorsa okán. Lukácsék – Juli néni és Ernő bácsi – a hatvanas évek nagy magyar semmijéből lettek csodacsalád. Nem örökség vagy lottó révén, nem fortéllyal, segélyekből, fifikás kuncsorgásból – munkával. És ez nem mese, történetüket tegnapi számunkban részletesen megírtuk, benne azt is, hogy ma igazi kastélyban élnek, gazdálkodnak, aktívak, boldogok. És nem szaladt el velük a ló… Fogalmazhatnék a visszájáról is, bár az óhatatlanul közhelyes: Lukácsék a legnehezebb időkben is tudtak mosolyogni, az apró sikernek is örültek, a nagy feladatok elől sem futamodtak meg. Hittek a földben, s a megmunkált föld meghálálta ezt. Olvasva históriájukat, végtelenül egyszerűnek tűnik az egész. Csak hát egy ilyen történethez alkalmas vagy talán inkább elszánt szereplők kellenek. A Lukács-történetet s a hasonló Lukács-történeteket tanítani kellene. Filmre vinni, tantárgyként tanítani – messze vagyunk ettől. Juli néniben, Ernő bácsiban nem lát celebsztárt a mai média, tőlük is messze áll a magamutogató gagyi. Pedig ennek a sorsnak az egyszerűsége, nagyszerűsége az igazi médiahír. És talán attól az, mert nálunk – valamiért – alig teremnek Lukácsok…
origo.hu
Lemondta a Zeneakadémia Varnus Xavér koncertjét
