Ajka egyik lakótelepén, a panelház aljában apró büfé. A bejáratnál vakolatporral borított fúrógépek, szerszámos ládák. Varga Ferenc délelőtt a devecseri büféből átmentett polcelemeket fúrta és csavarozta fel a csempézett falra. A vitrinben látható, itt-ott még vörösiszapos kőóráról leesett a rézből készült nyolcas szám: „ezt is vissza kell ragasztani”, mondja oltári nyugalommal. Tavaly október 4-e óta, amikor elmosta népszerű pecsenyézőjüket a vörös áradat, ez az első időszak, hogy látja a kiút halovány jelét. Két nap múlva gíroszt, hamburgert és fagylaltot kínálva nyitnak.
A megbeszéltnél korábban érkezem. A férfi türelmemet kéri: a belső helyiségben a csavaros fagylalt készítését magyarázza egyik barátja. Addig feltérképezem a lakótelep szerény külsejű turkálóit, gyermekjáték-, használtcikk-üzleteit.
Varga Ferenc negyvenhárom éves, üvegfúvó. Ajkán a „Kristálynál” dolgozva három év alatt eljutott az úgynevezett mesterfokozatig: vázákat, száras kelyheket készített, sőt amerikai piacra tervezett kísérleti, négyszínes munkákat is rábíztak. A túl gyors fejlődést az idősebb szakik azonban nem nézték jó szemmel. Végül a férfi a kialakult munkahelyi légkör miatt megvált a gyártól. Devecseren éltek, a felesége ápolónőként dolgozott. Mindketten szegény családból származnak, gyakorlatilag nem volt semmijük sem, így a férfi a kilencvenes évektől lomizott, azaz Ausztriában gyűjtögette a kiselejtezett bútorokat, műszaki cikkeket, sporteszközöket. Később vállalkozói tanfolyamra járt, kereskedői, boltvezetői képesítést szerzett, majd kamatmentes hitelt felvéve tizenkét évvel ezelőtt kibérelt egy devecseri boltot. Ajándék órákkal, fali díszekkel, tömegszámra készült festményekkel kezdték, később hüllőket, rágcsálókat, halakat árusítva díszállat-kereskedést nyitottak. Mivel nem ment az üzlet, később ugyanott horgászfelszerelésre váltottak. A mellettük található kocsmát más vitte – Varga Ferenc véleménye szerint nagyon rosszul. Négy évvel ezelőtt átvették bérleménybe, majd egy-két év alatt felfuttatták a kimérést, sőt egyszerűbb melegkonyhát is nyitottak. A Lackó Kuckó (az ingatlan tulajdonosától kapta a nevét) Devecser egyik legnépszerűbb találkozóhelyévé vált. Jó hamburgereket tettek az emberek elé, a gíroszuknak is híre ment: állítólag csak a budapesti józsefvárosi piacon lehetett ahhoz foghatót enni. Visszajáró vendégeik lelki bajait is megpróbálták orvosolni, ha másként nem sikerült, legalább úgy, hogy végighallgatták őket.
A 2009-es évet úgy kezdték, hogy már csak másfél millió az adósságuk, tavaly augusztusban pedig Varga Ferenc azt mondta a horgászboltban dolgozó feleségének: talán végleg kijutnak életük kátyújából. És akkor, október 4-én, nagyobbik gyermekük tizennyolcadik születésnapján elszabadult a pokol: átszakadt a közeli vörösiszap-tározó gátja, hétszázezer köbméter lúgos anyag öntötte el a környéket.
„Mi magunknak külön főztünk a büfében. Délben még megebédeltünk a feleségemmel, majd Kolontárra mentem, így maradt meg az autóm. Az asszony a Papkertbe menekült, felhúzták egy bástyára, ezért nem fulladt a vörös lébe. Bár a mi házunk nem károsodott, a büfében elvitte mindenünket az ár. Nem szeretem a bizományos árut, a tizenhárom hűtő tartalma, a berendezés mind a mienk volt.”
Vargáék akkor nem kopogtak az önkormányzatnál, hanem közkonyhát létrehozva Devecser egyik magasabb pontján felállították a legnagyobb felvonulási sátrukat. A katasztrófavédelemmel gazdasági feljárót építtettek, áramot köttettek be, s attól fogva főztek az embereknek. A polgármesteri hivatal az iskola konyhájának a mentesítésére kérte fel őket, így eleinte naponta ezer vörösiszapos szkafanderes ember toporgott az „éttermükben”. A segélyadományokat felhasználva főztek. Az alapanyagokat: krumplit, rizst, tésztát, zöldséget, szalámit Varga Ferenc a Magyar Vöröskereszt raktárában vételezte, más szükséges kiegészítőket az önkormányzat számlájára vásárolhatott. A gulyáságyúban leginkább paprikás lé rotyogott, de a rántott hústól a gyümölcsrizsig mindent elkészítettek. Mindezt önzetlenül tette Varga Ferenc, felesége és a két gyerek.
*
– Hogyan lehetett ennyi embernek krumplit pucolni?
– Hozattunk krumplihámozó gépet is, bár azt egyszer sem használtuk. Először a családom végezte a munkát, majd négy közmunkást kaptunk. Korán reggel jöttek a devecseri nyugdíjas nénik, és megpucolták a három zsák krumplit meg a sok zöldséget. Kenték a reggelinek való kenyeret, mások pedig ebéd után jelentkeztek nálunk, hogy mosogatni szeretnének. Tizennyolcan-húszan is segítettek.
Három hónapig ez ment mindennap, szombaton és vasárnap is, a vége felé már csak kétszáz reggelire és négyszáz ebédre volt szükség. Estére bezuhantak az ágyukba, erejük sem maradt gondolkozni a jövőjükről. Decemberben kaptak „szabadságot”. Varga Ferenc szóban hat hónap fizetési moratóriumot kapott egy pénzintézettől, ám mégiscsak jöttek csekkek. Ezért felkereste a bankot, ahol közölték velük: nagy a baj, mert végül mégsem kaptak engedményt, ügyük már a behajtási osztályon van.
– Három banktól van hitelünk a házra, az autóra és a motorra, ezt korábban havi százhatvanezer forintjával törlesztettük. Mivel egyik pénzintézet sem tett gesztust irányunkba, rögtön félmillió forintra rúgott a kifizetetlen számlánk, miközben egyetlen fillért sem termeltünk, hiszen munkahelyünk eltűnt az iszapban.
– Támogatást sem kapott?
– Semmit sem. Pedig felmérték a kárainkat, még a kieső hasznot is. Előfordult, hogy a vállalkozókat összehívták, és azt mondták: Feri, mivel nektek mindenetek elúszott, majd emeltebb összeget kaptok. De semmit sem fizettek. Nemrég a kormányhivatal azt írta: a rendkívüli segély iránti kérelmemet elutasítják. Máshol azért nem kaptunk támogatást, mert őszintén beírtuk az adott rubrikába a jövedelem mellé, hogy 26 600 forintot kapunk a két gyermek után családi pótlékként. Minden segítséget civilektől kaptunk, banktartozásunkat a rokonság dobta össze a büntetőkamatokkal együtt. A horgászeszközöket forgalmazó alföldi társaság például nem követelte tőlünk a vörösiszappal mart, tönkretett botok, orsók, merítőhálók, halászkellékek árát.
Devecseren alig ötezren élnek. A férfi nem érti, miért nem történt ügyében semmi sem. Gyakran jár reklamálni. „Amikor a hivatalba belépek, mindig azt mondogatom: nyugodt vagyok, tudom, hogy a sor végén állok. De mindig úgy lépek ki az épületből, hogy a sajnálatnál és a biztatásnál többet most sem kaptam.”
Törölgetni kezdi a kőóráról a vörösiszapot. A fehér polctartókon is észrevesz néhány elszíneződést. Azokat is súrolgatja.
– Miből élnek?
– Vasat gyűjtök. Felment az ára. Hatvanöt forint kilója, ötvenöt a lemez ára. Csupán otthon, a rokonoknál és a barátoknál néztem szét. Legutóbb három nap alatt 98 ezer forintot kerestem a vasból. Befizettük a villany- és a vízszámlát. Még nem házaltam, de megteszem, ha kell. Nem tartom magam elveszett embernek, nem tudnak éhen halasztani.
– Most pedig fagyis lesz – mondom szétnézve a kicsiny üzlethelyiségben. Hamburgerek képét látom a falon. Az egyik polc néhol még mindig vöröses színű.
– Devecseren a Lackó Kuckóban a kávégépeket béreltem, és forgalom után fizettem a tulajdonosuknak. Az iszapömlés után a kávégép bérbeadója az előző hónapi fogyasztás után járó hetvenezer forintot elengedte. Később kiderült, hogy van itt, Ajkán egy üresen álló berendezett bérleménye. Sok kedvezményt adott, így átvettem a kft.-jét. Ma megtanultam a lágy fagylalt készítését, a hét végén pedig a gombócos fagylalt keverését sajátítom el. Két nap múlva nyitunk: a feleségemmel váltva egymást áruljuk a fagyit, kávét is főzünk, és szendvicset is készítünk.
– Volt erre pénzük?
– A Veszprém Megyei Kereskedelmi és Iparkamara gyűjtést rendezett a vörösiszap-károsult devecseri vállalkozóknak, majd az így összegyűlt összeget megduplázták, megtriplázták. Olyanokat segítenek, akiknek elment mindenük. Rajtunk kívül három ilyen vállalkozó volt: egy autóboltos, egy autószerelő és a várkerti kiskocsma tulajdonosa.
Mivel Varga Ferencék horgászboltja és büféje ment leginkább tönkre, ők kapták a legnagyobb összeget. Ebből lett most ügyvezető igazgató.
A napokban volt fél éve, hogy bekövetkezett Magyarország történetének legnagyobb, több tízmilliárd forintos kárt okozó ipari és ökológiai katasztrófája. A milliárdosok tulajdonában álló Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. X. számú zagytározójának gátja 2010. október 4-én 12.25 perckor szakadt át, és az erősen lúgos víz azonnal elöntötte Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhely nagy részét. Tíz ember meghalt, háromszáz környékbeli szorult kórházi kezelésre, orvosi ellátásra.
A három településen több mint háromszáz házat kell lebontani, a konyhakertekben és az ingóságokban keletkezett károkról a lakosság mintegy négyszáz kárigényét összegszerűsítették, ez meghaladja az egymilliárd forintot.
A kormány a károsultak támogatására létrehozta a Magyar Kármentő Alapot: az összegyűlt 1,950 milliárd forintot Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely fejlesztésére, új munkahelyek teremtésére és a lakókörnyezet élhetőbbé tételére fordítják. A településeknek, illetve a károsultaknak 155 millió forintot már kifizettek.
Az otthonukat elvesztő károsultak az állami kártérítésben megállapított kereten belül új, illetve használt lakás vásárlásáról dönthettek, a Belügyminisztérium jogi munkacsoportja október vége óta 289 támogatási szerződést kötött. Több mint százlakásos lakópark épül Kolontáron és Devecseren, a családok többsége az átadásáig albérletben él. Hatvanöt család úgy döntött, más településen kezd új életet.
Martonék házában a konyhaszekrény munkalapjáig ért a vörösiszap. Úgy határoztak, Devecseren maradnak. Nem fogadták el az állam ajánlatát, így az óvónő feleség révén az óvoda szolgálati lakásában laknak. A családfő építőanyag-kereskedő. Főiskolás gyermekük van, Szombathelyen kollégista, s velük él a nagymama is, aki egy felajánlásból származó karosszékből figyeli a beszélgetésünket.
A férfi elővesz egy tekintélyes irattartót. Az oldalán nagy betűkkel: 2010. október 4. 12.45 perc. Vörösiszap!! Óriási összefogás volt itt – emlékeznek, köszönnek mindent.
– De nem írtunk alá semmit sem. A 153 négyzetméteres házunkért és a műhelyt tartalmazó melléképületért először 14 millió forintot akartak adni. Mivel nem fogadtuk el, a szakértők másodjára 16, harmadjára 17 millió forinttal számoltak. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a műszaki szemlés legutóbb 34 millió forintra értékelte a házunkat, s ezt az összeget különböző címeken megfelezték – mondja Martonné Mayer Mária.
Fényképeket mutatnak a házukról. Közben megtudom, hogy az ingatlan 1940-ben épült, 1982-ben hozzáépítettek, néhány éve felújították a konyhát és a fürdőszobát. Újraszigetelték a külső falakat, kicserélték a nyílászárókat is.
Olvasom az ingatlanbecslő szakmai magyarázatát, például azt, hogy az ingatlan erkölcsi értékvesztése húsz százalék.
– Ez mit jelent? – kérdezem tétován.
– Megkérdeztük mi is. A mi házunk sátortetős, és ez már nem divat, hallatszott a válasz. Azt, hogy a pince értékvesztése miért 25 százalék, ezek után már nem kérdeztük meg. Biztosan az lett volna a válasz, hogy azért, mert a föld alatt van…
A házaspár egyáltalán nem tűnik kiállhatatlannak, nem köti mindenáron az ebet a karóhoz. Mivel a devecseriek túlnyomó többsége elfogadta az értékbecslést, szeretnék többet megtudni indokaikról, arról, hogy ők miért harcolnak tovább, miért akarnak bírósághoz fordulni.
A férfi építőanyag-kereskedőként ismeri az anyagokat. Magyarázza, hogy a házukba olyan nyílászárókat tetettek, amelyek a szokásosnál több párnásak: az átlagosnál jobb hő- és hangszigetelők.
– A házat úgy újítottuk fel, hogy az nyugdíjaskorunkra is megfeleljen. Miért kelljen 55 évesen beköltöznünk a város központjától messzire fekvő lakóparkba, s alkalmazkodni másokhoz?! Engedtessék meg, hogy olyanban lakjunk, amilyet mi terveztettünk, s az elképzelésünk szerinti! Nem mi kértük a vörösiszapot – mondja a feleség.
Magyarázatképp hozzáteszi: a férje a régi ház udvarán tudott építőanyagot tárolni, a lakóparkban nyilván nem tehetné, mert a szomszédok kiebrudalnák. A korrektségre hivatkozva azt is elmondja, már annyit harcoltak a Belügyminisztériummal, hogy a száznegyven négyzetméteres típusházat egy különálló telken is megépítenék nekik, de nekik az sem felel meg. Telket akarnak venni Devecseren, ahol ízlésük szerint házat építhetnének. Jó anyagból, komolyabb szigeteléssel. Fafödém helyett betongerendásat. Kártérítést kérnek a bíróságtól.
Búcsúzóul megkérdem: 34 milliót érő házukért mekkora kártérítést fogadtak volna el?
– Húszmilliót – hangzik a válasz.
Bodó Csabáék csak a napokban hagyták el vörösiszappal szennyezett házukat. Szerencsére mire hozzájuk ért az áradat, erejét veszítette, s csak a belépő kövét nyaldosta meg. Az elmúlt hat hónapban hiába fizette volna az önkormányzat az albérletet, ők helyben nem találtak már kiadó lakást, a devecseri munkahelyükre pedig nem akartak távolról bejárni – ezért ragaszkodtak az otthonukhoz.
A régi házukat 2007-ben vették, ízlésük szerint teljesen átalakították, már csak a külső festés hiányzott a falakról. A lábazat festését a vörösiszap végül megoldotta. A lakóparkban épül új otthonuk, már egyszer be is mehettek, hogy megnézzék a falakat. Jobb minőségű lesz, mint gondolták – mondják mosolyogva. Nyolcvanöt négyzetméterből kilencven négyzetméteresbe költöznek. Ők még megválaszthatták a szomszédaikat, mások már csak sorsolással jutottak ingatlanhoz.
– Mi ide terveztük az életünket, most csupán a város túlsó felére költözünk – állnak a dologhoz kellő optimizmussal.
Autóba ültetnek: elmegyünk az építkezés helyszínére. A határban egy ösvényen prüszköl az autó, a fák mellett szeméthegyek, a lomisok megsemmisítőhelyei. Kibelezett hűtőgépek és műszaki cikkek rozsdásodó vázai.
Szekeres Melinda, a feleség mondja:
– Október 4-én azért nem voltunk otthon, mert a férjemnek akartunk karcsúsított, hosszú fazonú öltönyt venni Ajkán a húgom október 8-i esküvőjére. Azóta persze megtartották az esküvőt, s már megvan a baba is.
Állunk egy dombon, nézzük a lakóparkot. Június végén lesz az átadás. A helybéliek csak úgy hívják: „vidámpark”, számozott utcákkal. Az övék a C utca 2099.
Néhány éve Devecseren azért hoztak létre egy piacot, hogy a lomisok a külföldről behozott áruféleségeket ne a saját portájukon árusítsák. Ennek ellenére azt látom, a portákon fakult kerti törpéket, sítalpakat, kopott ülőgarnitúrákat, sátrakat árusítanak az emberek, mintha mi sem történt volna. A lakóparknak három olyan család is lakója lesz, amelyik korábban lomizással foglalkozott. Vajon a város polgármestere rendet tud-e tartani a lakópark területén is, vagy ott is lomokat válogatnak, tárolnak majd az emberek, mint a település más területén?
A helyi újság március végén azt írta, hogy a Devecserről elhordott iszap és az elbontott házak törmeléke miatt megnőtt terhelés következtében megrepedt a vörösiszap-tározó 7-es kazettája, amelyet a Műegyetem szakemberei vizsgálni kezdtek.
Varga Ferencet arra kértem, ugorjunk ki a büféje romjaihoz. Odaáll az épület falához. A feje fölött vezet el a falon egy vöröses csík. Még az október 4-i vörösiszaphullám ívét is látni. Körülöttünk egykor nyüzsgő városrész, a helyén pusztaság, mindent ledózeroltak már. A rettenetre egy meggörbült villanyoszlop emlékeztet. A földön gyertyacsonkok: mindenszentekkor elbúcsúztak a büfétől a helyiek. Aztán a Facebookon szerveződve néhányan összeálltak egy búcsúkép kedvéért. Még Németországból is telefonált valaki: sajnálja, de nem tudott eljönni.
Varga Ferenc mutatja a mosogató, öblítő, áztató, fertőtlenítő helyét – másfél millióba került nekik az előírás szerinti konyharész kialakítása. Tizenhárom hűtőjét vitte el az áradat. Hogy miért ilyen sokat? Az előírás szerint más-más hűtőbe való a hús, a tejes áru, a zöldség, a rövidital és sok egyéb is. A falon egy parafa táblán a híres és titkolt pizzareceptjük most már nyilvános. De ember legyen, aki a rászáradt vöröses lé takarásában elolvassa! Varga Ferenc a hóna alá veszi a panaszkönyvet és a falról lefeszített mágneses késtartót.
– Mindenki azt kérdi tőlem: lesz-e horgászbolt, lesz-e újra kuckó? Az egyetlen hely, ahol Devecseren le lehetett ülni. Megtisztelő volt számomra, hogy az önkormányzat is oda hozta a vendégeit. És a sok fáradt kamionos meg a vállalkozók a laptopjukkal. Egyszóval szerettem volna újraépíteni, mire az önkormányzatnál azt felelték: ott emlékpark lesz mementóházzal, nem fér bele a képbe az én kuckóm. Erre erősen fogalmaztam az alpolgármesternek: „Figyelj, ezek a ti álmaitok, amelyeket a mi álmaink romjain akartok megépíteni! Nekünk elment a gépekből a készpénz, a váltópénz s a feleségem bukszája is. És a berendezés, az árukészlet és egy boltnyi horgászfelszerelés! Nekem 18 millió forint a károm. Tetemes tétel, s milyen kár, hogy én már nem férek bele a koncepcióba…”
Elhallgat a férfi, amikor az autóba ülünk. Visszamegyünk az ajkai fagyizóba.
– Úgy érzem, nem voltam eddig sem Devecser szégyenfoltja, s ezután sem lennék az. De megkeseredtem, már árulom a házam. És az áldozatok? Hivatalosan tízről tudunk.
Varga Ferenc hosszú monológba kezd. Közben bekapcsol az autó ablaktörlője, szemerkél az eső.
– Ott volt a gumis Laci bácsi. Amikor nap mint nap hordtuk haza a cuccainkat, láttam, ahogy a szegény kis öreg lapátolja a vörösiszapot a műhelyéből, majd takarította a környéket is. Akárhányszor láttam, úgy lapátolt, mint a gép, egy hét alatt végzett is a munkával. Nem sok volt neki a nyugdíjig. Csak állt, és várta az autós ügyfeleket. De ki fékezett volna le itt? Úgy támaszkodott a kis emelőjére egy hétig, mintha nem tudom, hol a király palotáját őrizte volna. Várta, hogy valaki bemenjen hozzá, de nem tért be senki sem. Aztán meghalt.
Furcsa hangja van Varga Ferenc kocsijának. Négy hónapja hengerfejes, úgy jár vele. Ám nem különösebben zavarja, mert megnyitotta lakótelepi fagylaltozóját. Most ez a fontos.
Azóta lebontották bérelt, iszappal átöblített devecseri kuckóját is. Mintha sohasem lettek volna ott házak. Mintha ő sem lett volna ott.
origo.hu
Itt vannak a legújabb adatok az új ügyeleti rendszerről
