Újra egér az oroszlán ellen?

Ha a labdarúgásban is létezne profi nehézsúlyú kategória, a Barcelona és a Real Madrid újabb találkozására mondhatnánk, hogy ma 21.30-kor Valenciában következik a második menet. A párhuzamot azonban e ponton meg is szakíthatjuk, mert ökölvívásban ilyen első összeakaszkodás után, mint a szombati volt, már rég kihirdették volna a technikai KO-t. Ám a futball egészen különleges sportág; csak itt fordulhat elő, hogy bár a Barca a Bernabeu-stadionban lefocizta a Realt, le mégsem győzte. És ha másban nagyon nem is, a fővárosiak a sportág esetlegességében bízhatnak – miért ne „foghatnának” ők is egy, esetleg két menetet?

Ha pedig foghatnak, mikor, ha nem ma? Hisz az egymeccses kupadöntő a legbizonytalanabb végkimenetelű párbaj. A Barcelona csúcstartóként eddig 25-ször nyerte el a trófeát, a Real Madrid 17-szer, csakhogy legutóbb majd húsz esztendeje, 1993-ban. Az öt eddigi, egymás elleni kupafinálén háromszor győztek és kétszer vesztettek a katalánok, az el clásicó összmérlege azonban még mindig Real-fölényt mutat, igaz, 94 sikerrel már 87 kudarc áll szemben 32 döntetlen mellett. A hagyományos esélylatolgatást ezzel le is zárjuk, ugyanis az évszázados erőviszonyok a közelmúltban szélsőségesen felbillentek.
A Real legutóbb 2008 májusában kerekedett felül ősi riválisán, tavaly ősszel viszont megrendítő, 5-0-s pofont kapott tőle. Ilyen előzmények után minimum a fél (futball)világ várta és várja felajzva a 17 napon belüli négy újabb „ütésváltást”, a múlt szombati bajnokit, a mai kupafinálét, majd a két BL-elődöntőt. A dramaturgia is tökéletes, a tét mérkőzésről mérkőzésre nő.
Az első találkozó a Barcelona nyolcpontos előnye miatt főleg a legutóbbi 0-5 tükrében volt érdekes; ha ezt tekintjük viszonyítási alapnak, az 1-1 egyértelmű madridi siker. Más kérdés, hogy a hazaiak ezt a Bernabeu-ban egészen szokatlan – pontosabban a vendégtől megszokott – bunkerfutballal érték el. Olyannal, amilyennel az akkor még José Mourinho dirigálta Internazionale a 2010-es BL-elődöntőből kibillentette a Barcelonát. Az Inter úgy játszott a Nou Campban, ahogy egy kis csapatnak tanácsos a nagy ellen, és lám, sikerrel járt. A Real fél évvel később egyenrangú félként lépett fel – és beszedett egy ötöst. Mourinho ebből okulva szombaton ismét a „merjünk kicsik lenni” jegyében, hét védővel küldte fel együttesét, amely az egy pont mellett egy lesújtó kritikát is kiérdemelt a klub élő legendájától, a 84 esztendős Alfredo Di Stefanótól. A tiszteletbeli elnök minden tisztelettől mentesen úgy fogalmazott a Marca hasábjain, hogy a Barcelona oroszlán, a Real Madrid egér módjára futballozott, előbbi gárda fölényét az egész földkerekség láthatta, Messiék táncoltak, dédelgették a labdát, míg utóbbi játékosai csak előre-hátra futkostak, így hajszolva kimerülésbe magukat.
Ledorongoló ítélet, árnyalására érdemes megismerni a Barcelonában középpályásként és trénerként is bálványozott Johan Cruyff véleményét, amelyet az El Periodicóban közölt: „Mourinho (szombati) összeállítása a legnagyobb bók volt a Barca számára. Hazai pályán hét védővel kezdeni a félelem biztos jele. Mourinho az az edző, aki címekben gondolkodik, nem futballban, látványosságban, szórakoztatásban. Ha a Real a Bernabeu-stadionban képes volt ezzel a filozófiával kifutni, a Mestallában (a mai valenciai kupadöntő helyszíne – a szerk.) is képes lesz rá, hiszen csupán egy meccset kellene hoznia, és trófea járna érte.”
Ami, ugyebár, Cruyff szerint Mourinhónak a legfontosabb – de nem biztos, hogy ezért feltétlenül megvetéssel kellene sújtani. Vagy ha mégis, ez őt úgyis sokkal kevésbé érdekelné, mint a győzelem maga.