Földrengés, cunami és nukleáris baleset után mostanában kell némi bátorság egy japán út vállalásához – indítottuk a beszélgetést a szombathelyi Dobó SE versenyzőjével immár itthon.
– Nekem is feltűnt, hogy odafelé a kétszáz férőhelyes repülőgépen nagyjából ötvenen lehettünk, de így legalább még le is tudtam feküdni… S az atomerőműtől, ahol a baleset történt, mi biztonságos távolságban voltunk. Erről a versenyszervezők igyekeztek megnyugtatni bennünket már előre
e-mailben is. Kavaszakiban vasárnap elég sok országból jöttünk össze, mert itt nem csak az IAAF kalapácsvető-sorozatának első versenyét rendezték, valójában ez egy Golden Grand Prix-állomás volt. A stadionba kijött tízezer néző, és természetesen megemlékeztünk a közelmúlt tragédiáiról. A verseny előtt Kodzsi (Kodzsi Murofusi a japánok Athénben olimpiai bajnok kalapácsvetője – a szerk.) mondott beszédet, majd vele és a tádzsik Nazarovval együtt mi hárman tartottuk a segítséget kérő transzparenst.
– Mennyire tartotta fontosnak, hogy minél előbb megszerezze a londoni kvótát? Gondolkozhatott volna úgy is, hogy a hetvennyolc méter előbb-utóbb meglesz, hiszen az idén télen már kétszer is túldobta.
– Nem akarok nagyképűnek látszani, de ez a szint nekem tényleg nem okozhatott volna gondot. Viszont úgy voltam vele, ha már itt lehetőség, akkor éljek is vele. Sizukában még nem tudtam átállni az időeltolódásra, előző nap hiába feküdtem le este nyolckor, éjfélkor felébredtem, és hajnali ötig nem jött álom a szememre. Délután háromkor volt a verseny, és ott úgy éreztem magam, mint akit agyonütöttek. Ám így is csak öt centin múlt, hogy nem jött össze a szint. Kavaszakiban aztán meglett, nyertem is, mégsem vagyok teljesen elégedett. Legalább egy méter bennem maradt, mert technikailag voltak problémáim. Az elkövetkezendő hetek feladata az, hogy ezeket a hibákat kijavítsam, és előbb nyolcvan, majd stabilan nyolcvanegy méter fölé jussak.
– Amit már azért is nagyon várhat, mert legutóbb 2009 júliusában dobta túl a nyolcvan métert. Tegyük hozzá, tavaly rengeteget bajlódott a hasfalhúzódásával.
– Szerencsére most nincs efféle gondom, másfajta viszont sajnos akad. Az a helyzet, hogy anyagilag nem túl rózsás a helyzetem. Idén a város még nem tudott segíteni, és a hazai szövetségnek is szűkösek a lehetőségei. Megértem én, hogy mindenhol kevés a pénz, ám így nehéz felkészülni az olimpiára. Kétségkívül az is komoly érvágás, hogy a kalapácsvetés kimaradt a Gyémánt Ligából, és a mi külön sorozatunkban ehhez képest húsz százalék a pénzdíj. Ha legalább ötven lenne, akkor azt mondanám, hogy korrekt, de így nudli az egész… Igaz, év végén az összetett győztese kap harmincezer dollárt, az egyes versenyeken azonban az első hely csak kétezer dollárt ér, s ebből még lejön az adó és a menedzser jutaléka. Kisebb a motiváció, a versenyeken nincsenek új arcok, és sokan év közben nem is hajtanak, csak a vb-re vagy az Eb-re készülnek fel. Hiába látványos szám a miénk, mégis egyre jobban háttérbe szorítják.
– Visszatérve még a tavalyi évéhez, a barcelonai Eb-n harmadik lett, és az első érmét szerezte felnőtt világversenyen, mégis felemás érzései lehetnek ezzel kapcsolatban. A győztes szlovák Charfreitag legalább négyszemközt elismerte, hogy nem neki járt volna az arany?
– Azóta nem beszéltem vele, de még most is pipa vagyok a történtek miatt. Megvan a felvétel, és én a saját szememmel is láttam, hogy a győztes dobásánál kilépett, mégis elutasították az óvásunkat. Az olasz Vizzoni pedig az utolsó sorozatban előzött meg hat centivel. A sok sérülés után az Eb-n csak az volt a célom, hogy dobjak hetvenkilenc métert, ez teljesítettem, érmet is szereztem, mégis azt kell mondanom, hadilábon állok a szerencsével.
– S akkor még nem szóltunk a pekingi döntő utóéletéről… A honlapján az olvasható, hogy második lett az olimpián, a nemzetközi sportdöntőbíróság határozata értelmében azonban a doppingvétségen ért fehérorosz dobók megtarthatják az érmeiket. Hiszi még, hogy az ezüst valaha mégis önhöz kerül?
– Hát ez egy nagyon nehéz kérdés, nem is tudom, mit válaszoljak… Állítólag a Nemzetközi Olimpiai Bizottság fellebbezett a döntés ellen, de ki tudja, hogy ebben mi az igazság. Én már elvesztettem a fonalat. Az biztos, hogy mi már nem tehetünk semmit.
origo.hu
Orbán Viktor meglátogatta az SMA-betegséggel küzdő Danikát és családját - képek
