Lázár, a csodahordozó

Lázár Ervin ma lenne hetvenöt esztendős. Lassan öt éve, hogy nincs közöttünk. Halálával sokunknak véget ért hosszan elnyújtott gyerekkora, mert hatalmasat csalódtunk. Ugyanis valahogy halhatatlannak tűnt. Aztán persze itt következik a mélyen igaz közhely; dehogyis halt meg, él a lelkünkben. Akitől ennyi mindent kapunk, halhatatlan. Így aztán Lázár Ervin halhatatlan és punktum, mint ahogy a teremtményei is. Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, Vacskamati, Berzsián költő és persze Dideki, valamint a Négyszögletű Kerek Erdő összes lakója. Bekerültek a közbeszédbe, átadjuk őket gyermekeinknek és unokáinknak és ez így megy majd a végtelenségig, amíg csak olvasnak mesét magyarul. És ha jól megy a világ sora, a felnőttek is gyakran előveszik valamelyik mesekönyvét, ha filozófiát akarnak olvasni. Mert szeretjük persze Micimackót, de Lázár Ervin ráadásul még a miénk is. És vannak emberek a hazában, akikkel kapcsolatban már az is megtiszteltetés, hogy a kortársaik lehettünk. Lázár Ervin is ilyen: csodahordozó. Mert mi is a mese? Egy csoda. És kik mesélnek? A legnagyobb lelkek. És kiknek? Az örök gyerekeknek. A jó meseíró mágus, kapcsolat két világ között. A meseírók és mondók, ha férfiak, gyakorta bajszos emberek. Bizonyára azért, mert jókat lehet somolyogni alatta. És akkor most belefoghatnánk abba a mesébe is, hogy Lázár Ervin nem „csak” meseíró volt, de felesleges. Egyrészt mi az, hogy csak, másrészt meg nagy íróhoz illendően gyönyörű novelláiban is mesélt. Első novelláskötetét, a Csonka csütörtököt a Szépirodalmi jelentette meg; a legenda szerint a Magvetőnél azzal utasították vissza, hogy úgy rossz, ahogy van, de legfőképpen életidegen. Első meseregénye, A kisfiú meg az oroszlánok 1964-ben látott napvilágot a Móránál, pillantsunk bele az első fejezetbe, már csak azért is, hogy lássuk, miként kell valamit felvezetni.
„A kert hátsó végében egy régi-régi pajta állt. Faláról nagy foltokban lehullott a vakolat, és fazsindelyes tetejét is jól megtépázta az idő. Nagy, kétszárnyú deszkaajtaja is kopott volt és töredezett, széles rések tátongtak rajta. Az egyik szárnya kissé előredőlt, mintha el akarna hasalni.
Megálltunk. A kisfiú intett, hogy hajoljak hozzá közelebb, és halkan ezt suttogta a fülembe:
– Nézz be! Itt van az oroszlánom.
A pajtában, kirojtosodott karosszékben egy nagyon öreg oroszlán ült. Orrán fekete keretes pápaszemet viselt, és újságot olvasott.
– A szemüveget csak nagyzási hóbortból teszi föl – súgta a kisfiú –, nincs benne üveg. Különben nagyon rendes öreg oroszlán. Bruckner Szigfridnek hívják.”
Hát így megy ez, ahogy azt egy másik bajszos mester, Kurt Vonnegut mondogatta gyakran. Lázár Ervin huszonéves volt ekkor. Most meg kortalan és időtlen.