Szocialista Fekete Péter

Draskovics Tiborra mindig és minden poszton lehetett számítani, most is ő előzte még Medgyessyt is. Szerinte ugyanis az uniónak a csatlakozásunk óta befizetendő tagdíj miatt úszott el a kaszsza. Nem vicc. A volt pénzügyér komolyan gondolhatta, mert nem említette, hogy Brüsszeltől azért kapunk felzárkózási támogatást is…

Hiába keresik, nem akad felelőse a 2002 és 2010 között felgyülemlett, tizenkétezermilliárd forintnyi államadósságnak. A két ciklus szocialista–szabad demokrata kormányainak legelső pénzügyminisztere, László Csaba szerint 2003-ig nála még egészen biztosan rendben mentek a dolgok, kiváló állapotban adta át a kassza kulcsát utódjának, Draskovics Tibornak, aki mindössze 0,8 százaléknyi (!) adósságemelkedést ismert el, egy fikarcnyival sem többet. Ő is nyugodt lelkiismerettel hagyta hátra a József nádor téri irodáját Veres Jánosnak, aki azt állítja, hogy „felelősségteljesen és túlságosan is jóhiszeműen járt el”, trükkökről nem volt tudomása, de ha mégis, akkor ez ügyben Gyurcsány Ferencet kell megkérdezni. Végül következett Oszkó Péter, aki szerint viszont egyértelmű, hogy elődei hibáztak, és jóval pozícióba kerülése előtt szaladt el az államadósság. Így a kör be is zárult.
Ember legyen a talpán, aki ezt érti. A parlament költségvetési bizottságának az államadósság alakulását vizsgáló jegyzőkönyveiből mindenesetre kiderül, hogy az irdatlan adósság a szocialista–szabad demokrata regnálás alatt egyszerűen fogta magát, és se szó, se beszéd, önmagától megduplázódott.
Létrejött, keletkezett, észrevétlenül kialakult, titokban befészkelte magát a mérlegekbe. Mindezt úgy tette, hogy nem is tudott róla senki. A vizsgálóbizottság előtt megjelenő pénzügyérek beszámolója szerint hivatali idejük alatt semmiképp nem nőtt az adósság, így feltehetőleg az utódjuknál kell keresni a bajt.
Oszkó Péter, a ciklus utolsó pénzügyminisztere ezt sajnos már csak kronológiai okokból sem tehette meg, ezért diszkréten visszaadta a Fekete Péter-lapot elődeinek. Ami a kritikus időszak kormányfőit illeti, köztük sem akadt felelős: Medgyessy Péter volt miniszterelnök állította, hogy nála még egészen biztosan kordában tartották az adósságot. Emlékezete szerint a rossz gazdaságpolitikai döntések a leköszönése utáni, tehát a 2005 és 2010 közötti időszakra estek, ami azonban már nem az ő kompetenciája. Medgyessy becsületére legyen mondva, nagy nehezen legalább annyit elismert, hogy történtek hibák.
Gyurcsány Ferenc ezúttal nem nyilatkozott. Az igazán kínos ügyekben általában diszkréten hallgat, pont úgy, mint az MSZP tavalyi választási vereségekor. Sem április 11-én, sem 25-én nem merészkedett a párt székházának közelébe, inkább Kötcsén várta be az almatermést, borozgatott, diskurált a szomszédokkal, blogolt egy kicsit, eközben párttársai magyarázhatták az ő bizonyítványát is.
Ami a felelősség áthárításának hazai tradícióit illeti, nagy meglepetés nem érhetett senkit. Komoly erőfeszítést igényelne elképzelni Draskovics Tibort, amint magára vállalja a 2004-es százmilliárdos nagyságrendű áfatrükközést, amely a jogosan kifizetendő adó visszatartása miatt óriási körbetartozási láncot indított el. Vagy például Medgyessy Pétert, amint elismeri, hogy a száznapos programmal csak az ország eladósítása révén nyerhetett választást az MSZP 2002-ben, és elmeséli, hogy miért is kellett december 29-én (!) egy utolsó szusszanással módosítani az az évi költségvetést, ha egyszer annyira rendben mentek a dolgok.
El tudjuk képzelni Veres Jánost, amint töredelmesen beszámol a bizottság előtt arról, hogy miért is kellett 2006-ban oly sürgősen, épp december utolsó napjaira könyvelni a Budapest Airport 460 milliárdos privatizációs bevételét? Ugye nem. És Oszkó Pétert, amint részletezi, hogy a Malévnál vállalt több tíz milliárd forintos állami garanciáról miért is nem tudott senki a tárcájánál, holott a Pénzügyminisztérium képviselői is ott üldögéltek a légitársaság vezetőségében? Ehelyett maradt a kollektív ártatlanság és a végkövetkeztetés, hogy összességében senki nem tehetett a húszezermilliárd forintra emelkedett államadósságról, a hétezermilliárd forintos devizahitel-csapdáról, valamint az önkormányzatok 1400 milliárd forintos, mára kezelhetetlenné vált tartozásairól. Mindenki hallatlan szakértelemmel végezte munkáját, lelkiismeretük pedig tiszta, mint a hó. Ha még egyszer pénzügyminiszterek lehetnének, újra mindent ugyanúgy tennének. (Reméljük, nem kerül rá sor.)
Ám a meghallgatások jegyzőkönyveit jobban átfésülve szembesülhetünk azzal, hogy a volt szocialista pénzügyérek egy ponton mégiscsak egyetértettek: az első Orbán-kabinet lehet az igazi felelős. Pontosabban a polgári kormány lakástámogatási rendszere lenne az ősbűnös. Az az otthonteremtési program, amely állami kamattámogatást adott a lakossági hitelfelvevőknek, amely ugyan pénzbe került, de jó része megtérült az építőipar fellendülésén. Az egyetlen bökkenő, hogy ezt a támogatást már 2003-ban megszüntették, de csak rögtön azután, hogy a döntéshozók közül sokan felvették a saját kedvezményes kölcsönüket.
A miniszteri és miniszterelnöki beszámolók szerint az államadósság megduplázódásának másik nagy felelőse maga az elszámolási rendszer volt. Vagyis annak megváltozása. A számsorokat ugyanis úgy kellett pakolgatni jobbra-balra az új szigorú nemzetközi követelményeknek megfelelve, hogy az adósság lényegében magától növekedett. Külső kényszer volt, no, erről sem tehetett senki. A következő felelős a magán- és a közszféra közös PPP-programjai. Itt sem az történt, hogy az államnak kedvezőtlen, a magáncégnek viszont roppant előnyös konstrukciók születtek, hanem – ahogy László Csaba oly szépen megfogalmazta – „az állam nem volt felkészült arra, hogy szakmailag ezekkel a befektetőkkel hatékony PPP-szerződéseket tudjon kötni”. Az autópályák költségeit sem érdemes firtatni: nem az „alkotmányos költségek” dobták meg az árakat, hanem – Medgyessy Péter magyarázatával élve – a magyar tájnak sajátos felszíni adottságai vannak, amik megdrágítják az útépítéseket.
És még mindig nem ez volt a mélypont.
Draskovics Tiborra mindig és minden poszton lehetett számítani, most is ő előzte még Medgyessyt is. Szerinte ugyanis az uniónak a csatlakozásunk óta befizetendő tagdíj miatt úszott el a kassza. Nem vicc. A volt pénzügyér komolyan gondolhatta, mert nem említette, hogy Brüsszeltől azért kapunk felzárkózási támogatást is, ami több, mint az éves tagdíj. Már mindjárt meg is lesz a keresett 12 ezer milliárd, mert a visszaemlékezések szerint volt még itt a Művészetek Palotájának egy kifizetetlen tétele, és a Magyar Villamos Művek is lógott még régről vagy öt-tíz milliárddal, azt is ki kellett valakinek fizetnie.
Az, hogy a kérdéses nyolc évben számtalan állami vagyont értékesítettek, amiből elvileg százmilliárdok folytak be, ma már elsikkad. Mint ahogy az is, hogy a szocialista kormányátvétel után pár évig még kitartott a gazdaság lendülete, volt tehát GDP-növekedés, amelynek bevételéről szintén nem tudni, hová lett. Ezek a tételek elkallódtak a főkönyvekben, holott csökkenthették volna az államadósságot.
Végül néhány feledhetetlen pillanat a meghallgatásokról. Draskovics Tibor, aki hangsúlyozza, hogy az államadósságot illetően „nyugodtnak érzi magát”, László Csaba, aki „nem szeretné a személyét előre tolni”, majd Veres János, aki szerint nem meríti ki a politikai szélhámosság fogalmát, hogy törvényt alkottak az adócsökkentésről, amelyet a választások után visszavontak. Végül Oszkó Péter, aki szerint a 2010-es nem választási költségvetés volt. A pénzügyi felügyelet volt elnökét, akinek hivatali ideje alatt katasztrofális és kezelhetetlen szintre emelkedett a devizaadósság, pedig Bajnai Gordon még ki is tüntette. Kell ennél több?