A kitelepített Cervantes

Úgy tűnik, népszerű zenés mű Magyarországon a La Mancha lovagja. Az idén már több helyen is bemutatták, legutóbb Békéscsabán, a nyaranta felállított porondszínházban láthatta a közönség a cirkuszi elemeket sem nélkülöző előadást Fekete Péter rendezésében.

Be kell vallanom, nem szeretem a musicaleket. A Légy jó mindhalálig és a Valahol Európában zenés változatától messzire menekülök, igaz, kamaszkoromban a Hair vagy a Képzelt riport hangulata megfogott. Néhány esztendeje belehallgattam, belenéztem mindkettőbe, s meggyőződhettem, a sihederkor ízlésvilága alaposan megváltozott, a zene is nosztalgiát kelt csupán.
Nem szerettem a Wassermann-opust sem. Mindig taszított rossz értelemben vett egyszerűsége, szájbarágós-érzelmes története. A témát feldolgozták filmen is a hetvenes évek elején Sophia Lorennel és Peter O’Toole-lal, később pedig több éven keresztül futott nagy sikerrel a darab a Nemzeti (Magyar) Színházban. Ehhez képest nagy változás, amit Békéscsabán Fekete Péter rendezésében a nyaranta már több éve működő porondszínházban bemutattak. A kerettörténet megváltoztatása önmagában jelentős truváj volt: az eredetiben inkvizíciós börtönben várják sorsuk beteljesedését a foglyok, itt különös, meg nem nevezett, de mindenképp XX. századi helyszínen, amely lehet az ötvenes évekbeli kitelepítések helyszíne vagy bármely koncentrációs tábor. Ide kerül hát be Cervantes, s tanítja be alapművét a kényszerűen együtt maradó közönségnek. Az ötvenes évekből való Pobedán érkezik, a kocsinak támasztva alapos motozásnak vetik alá; közben a porond szélén, félkörben, a nézőtértől szögesdróttal elválasztva élik életüket a rabok otthonról menekített relikviáik körében. Az aprólékosan kidolgozott némajátékuk nyomán tucatnyi külön történet bontakozik ki. Mindegyik nem is követhető, ha az ember alapvetően a fősodorra figyel, de a megoldást dicséri, hogy a rítusszerű mozgással ábrázolt mikrovilágba bármikor, menet közben is bekapcsolódhatunk. Ezek a kis, önmagukban megálló mesék harmonikusan illeszkednek a musical szüzséjéhez is.
A darab története többrétegű: a külső héj a láger – képi megjelenítése a manézst a közönségtől elválasztó félkörben ülő rabok világa –, ezt követi a fogságba vetett Cervantes Don Quijotéjének a foglyokkal való előadása az írói instrukciók alapján. Maga a Don Quijote is két részre tagolható: a primer külső színre, ahol a lovag elmeháborodott, és álmainak világára; mindez a lágerbeli lét kettősségének sajátos másolata. Ezek hangsúlyozása, amatőr, a láthatóan a street art világából érkező artisták beemelése ezt a többrétegűséget mélyíti el.
A látvány precízen kidolgozott, szép, a ritmus jó. A stilizálás irányába elmenő előadásban talán a díszlet (Howard Lloyd) mellett még Cserna Antal Cervantes-Don Quijotéjét, Aldonza (Lapis Erika) énekhangját kell kiemelni. Ugyanezt az előadásban jól kamatozó rendezői energiát Fekete Péternek legközelebbi premierjén érdemes lenne más, mélyebb műbe fektetnie.
(Wasserman–Darion–Leigh: La Mancha lovagja. Békés Megyei Jókai Színház. Rendező: Fekete Péter.)