Major Dávidot egyszer csak értesítették a Greenpeace nemzetközi irodájától, hogy indulnia kellene Amszterdamba. Ekkor még nem tudta, mi a végső cél, csak azt, hogy Hollandiában felrakják egy Greenpeace-hajóra. A titkolózás nem volt véletlen, érezhette, hogy nem mindennapi utazás következik, és erről semmilyen érzékeny információ nem kerülhet idő előtt a nyilvánosság elé. Aztán amikor elhagyták a holland főváros partjait, már mindenkit tájékoztattak az úti célról, vagyis arról, hogy egy Grönland partjai felé úszó olajfúró torony megállításában fognak részt venni. Az utazás három hétig tartott, amíg elérték a „céllétesítményt”, amely Grönland fővárosától 200 kilométerre, Grönland és Kanada partjai között úszott. A keresés ugyanis nem volt könnyű, hiszen a tornyot utoljára Gibraltárnál látták, miután Törökországból elindult a Földközi-tengeren át. A navigátorok a létesítmény úti célja alapján terveztek egy valószínűsíthető útvonalat, de az úszó üzemet hetekig keresni kellett.
Mint Major Dávid meséli, az akcióban két hajó vett részt a Greenpeace flottájából, az Arctic Sunrise (Északi-sarki napfelkelte) és az Esperanza (Reménység). A cél az volt, hogy a két hajó két különböző irányból közelítve még Grönland előtt elcsípje és lelassítsa az úszó fúrótorony mozgását. Mindkét hajón harminc-harminc ember tevékenykedett a legénységgel együtt, miközben az akciót a Greenpeace nemzetközi szervezet irányította Amszterdamból.
Amikor megtalálták a tornyot, még mozgásban volt, távol Grönland partjaitól.
A „megtámadott” üzem radarjai is észlelték a zöldek hajóinak közeledését, és azonnal segítséget kértek a dán haditengerészettől, amely hadihajókat küldött a kíséretükre. – Kissé rémisztővé vált az út, hiszen néha elénk is vágott a hadihajó, hogy megakadályozza a közeledést – emlékezett vissza a történtekre Major Dávid. Leginkább a fúrótorony és a Greenpeace hajója között igyekeztek pozíciót felvenni a hadsereg naszádjával. Ez a „paszszív konfrontáció” több napig tartott, a Greenpeace tervezgette az akcióit, a másik fél pedig a védelmét. Mindkét fél ugyanakkor tréningezett is, vagyis vízre rakta a gumicsónakjait és ment egy-két kört, aztán a katonák és az aktivisták is visszatértek a fedélzetre. Amikor viszont eljött a megfelelő pillanat a „támadáshoz”, meglepő módon semmilyen ellenállás nem mutatkozott a dán hadsereg és a fúrótorony személyzete részéről.
A zöldek első lépésben komoly csapatmunkával, ipari alpinistaeszközökkel felfüggesztettek a toronyra egy úgynevezett túlélőkapszulát, amely négy napig lógott a létesítményen. Ez egy nagy, sárga, vízálló gömb, saját energiaellátással, vagyis kis szélkerékkel és napelemmel. A kapszulában két aktivista ült négy napig, hogy megakadályozza a fúrást, ez ugyanis addig nem folyhat, amíg idegen személyek tartózkodnak a tornyon. A vízálló gömbben ücsörgő két természetvédő interneten tartotta a kapcsolatot a szervezetük központjával, és mobiltelefonon hívogatta a fúrótorony tulajdonosát. Az olajtermelő cégnél, a Kern olajvállalatnál azt próbálták elérni, hogy tegye közkinccsé a katasztrófaelhárítási tervét. A Greenpeace szerint ugyanis az emberek jogosan aggódnak, hogy mi történik, ha egy ilyen helyszínen, az Északi-sarkon ismétlődik meg az az olajkatasztrófa, amely a Mexikó-öbölben történt. Ilyen környezetben ugyanis közel lehetetlen lenne elhárítani egy hasonló eseményt. A kárelhárítást egyrészt a távolság teszi kilátástalanná, hiszen a környéken nem áll rendelkezésre annyi hajó, amennyi segíteni tudna. Az Északi-sarkon ugyanakkor a helyszín is lehetetlenné teszi a mentést, hiszen szivárgás esetén az olaj beszorulna a jég alá, a jégtáblák pedig sodródnának tovább, így hirtelen hatalmas területen adódna probléma.
Major Dávid az akció második fázisában vállalt feladatot. Tizenhét társával együtt mászott fel az olajfúró toronyra, és egy másik aktivistával bezárkózott a létesítmény egyik darukabinjába. A rendőrök feszítővassal, az ajtó leemelésével szedték ki őket a helyiségből. Eközben a többi aktivista sokáig kereste a tulajdonos vészhelyzeti tervét, az alkalmazottakkal próbáltak egyezkedni, hogy adják ki a dokumentumokat. Próbáltak bejutni a fúrómester irodájába is, amíg le nem tartóztatták őket.
A Kern olajvállalatnak a saját bevallása szerint minden fúrás nélküli nap négymillió euróba került. Nem véletlen, hogy viszonylag hamar kihívták a rendőrséget.
Major Dávid és társai egy grönlandi börtönbe kerültek, ahol nagyon aggódtak, hogy mit kezdjenek tizennyolc emberrel, akik ráadásul nem is bűnözők. Az utóbbiakat ugyanis főként Dániába szállítják az Északi-sarkról. Mivel az innen induló repülőgépeken nem volt elég hely 18 deportálásra ítélt aktivista számára, a magyar férfi 13 nap után szabadult. Koppenhágán keresztül, a múlt pénteken tért haza, hogy a talpa újra érinthesse a magyar földet.
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
